Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - FIGYELŐ - Cselényi István: Nyitott közösség munkálása
nánk. közösséginek, politikainak kell lennie.5 A szolgálattevőnek éreznie kell az emberek rend és béke utáni vágyát, igazság-éhségét, szimpátiával kelil kísérnie mindazt, ami felemelésüket szolgálja. Isten országa nem a világra képzeletben ráépített ideológiai felépítmény, hanem a világ anyagába, emberi valóságába ágyazódik. Ezért nem létezik testvéri szeretet a világ felé vafó elkötelezettség nélkül. A világ ezért nem csak gyakorlótér, tapasztalatszerzési lehetőség az üdvösség elérésére, hanem a már elkezdődő ország erőtere. A pap és a hivő sem felejtheti tehát el a napi feladatokat, gondokat, amelyek közt társai — nemhivő társai is — élnek. VI. Pál egyik beszédében arra szólít: „vegyen részt az egyház az emberek legjobb terveiben és szenvedjen, ha azok nem sikerülnek”.6 Ezzel kezdődik a „nyitott közösségek" megalapozásának lehetősége. A felebaráti szeretet ma már sokkal több annál, mint egyik embernek a másik felé mutatott egyedi, individuális erénye; inkább egyik kollektív csoportnak a másik, a többi felé megélt magatartása. Ennek a kifelé való kitárulkozásnak éppen a plébános, a káplán a szervezője és első megvalósítója a kisebb egyházi közösségekben. Tudatalakító munka A pasztoráció egzisztenciális elemein — a pap egyéni helytállásán, tanúságtételén — túl természetesen továbbra is igen jelentős a verbális, szóval végzett munka. Itt kell szót ejtenünk a nyitott közösség kialakításának talán leghathatósabb eszközéről, a „nyilvánosság-munkáról".1 A kifejezést helyesen kell értenünk. Magában foglalja ez azt, hogy tájékoztassuk a híveket az egyházközség problémáiról, — nyitott könyv llegyen előttük a plébánia élete —, az egyházban folyó eseményekről (esetleg képek, faliújság révén), de jelenti azt is, hogy lelki beszélgetésekben, hitre nevelésben sort kerítünk a szociális tudat alakítására is. Vallásos motívumok alapján úgy alakítjuk a hivők hozzáállását. hogy maguk is készséggel vegyenek részt mások segítésében, szamaritánus és közösségi feladatokban, — történjék az az egyházközség életén belül vagy más, munkahelyi és egyéb közösségben. Hangsúlyozottan a hívek nyitottságát segítik elő s a helyes közvélemény kialakulását serkentik az ökumenikus és párbeszédet kezdeményező előadások, tájékoztatások.8 — Olyan lelkipásztori területek ezek, melyek eléggé kiaknázatlanok, pedig felmérhetetlen jelentőségűek a jövő szempontjából. A nyitott közösség távlatát szem előtt tartva érdemes — ha csak példaként is — kiemelnünk néhány lehetőséget, melyek a nagy-közösség, az emberi miliő szempontjából is hasznosak és amelyekben sajátos hagyományai révén pontosan a plébániai egység segíthet sokat. Elsőnek kell említenünk a városiasodással együttjáró tartózkodó magatartás feloldását (s ugyan hol nem találkozhatnánk ma már a városiasodás jelenségével?). A modern lakótelepen teljesen idegenként élnek egymás mellett az emberek. A templom, a plébánia elveheti a hívekben ennek az elzárkózásnak legalábbis érzelmi élét, már azzal, hogy legkülönbözőbb hivatású emberek találkozási pontja, tehát alkalmat ad arra, hogy személyes ismeretségek szövődjenek, baráti szálak alakuljanak ki. Ehhez persze a plébániáknak valóban testvéri közösségekké kell alakulniuk. Az itt megszokott oldottabb hangulatot azután átviszi a hivő „kinti” életébe is. A nyitottság munkálása az is, ha a pap dialógust vezet be,9 ha nem is feltétlenül a prédikációban, de a képviselő testületben vagy más fórumokon, melyek előtt mindenki elmondhatja véleményét. A nézetek és érvek egymás mellé állítása fogékonnyá teszi a résztvevőket az „idegen” felfogás értékelésére, tisztefetbentartására, a nyitott tanúságtételre más alkalmakkor is. Az egyéni beszélgetésekben nap-nap mellett módja van a lelkipásztornak arra is, hogy feloldjon összeütközéseket, konfliktushelyzeteket. Egyik és másik hivő, egyik és másik családtag, stb. között ugyanis óhatat- ilanul adódik nézeteltérés, jogos vagy kevésbé indokolt sértődés, feszültség, ellentmondás. A keresztény megtérés közösségi jellegének előterbe állításával további ellentétek, sőt ellenségeskedések csíráját fojthatja el a rátermett plébános, káplán. S ha az agresszió gyökere számos esetben a sikerélmény elmaradása, a vágyak meghiúsulása,10 nyugodtan mondhatjuk, hogy sok aszociális cselekedet, agresszív kitörés szelepét nyithatja meg a türelmes gyóntató sokszor már azzal, hogy meghallgatja a hívőt, hagyja, hogy kibeszélje magát gyónója s azután reális mederbe tereli tevékenységét. Talán ezek a példák is érzékeltetik, menynyire mindennapos a lelkipásztor számára a tervszerűen, sőt szinte önkéntelenül is végzett közösségalakítás, közösségi tudatformálás. A „hogyan" Problémát jelent a szóbeli nevelés „hogyanja”. Érdemes ezért átgondolnunk a közösséghez való közeledés módszereit is (itt 111
