Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Diós István: Krisztus, eukarisztia és nagykorú kereszténység
— Én sem ítéllek el. Menj, és többé ne vétkezzél ! Jézus istenemben szeretete hatja át egész életét és ez a szeretet vitte megváltói halálába is. A keresztényeknek pedig legsajátosabb öröksége a szeretet parancsa és jele: „Arról ismernek meg az emberek, hogy szeretitek egymást!" (Jn 13,35; vö. 15,12—17). Sz. M. KRISZTUS, EUKARISZTIA ÉS A NAGYKORÚ KERESZTÉNYSÉG Mióta a nagykorú kereszténység lett a lelkipásztori munka elsődleges célja, élesebben látjuk azt a szakadékot, amely a hivő ember tudatvilágát elválasztja a hit titkaitól. Hitünknek vannak értelemmel ki nem bogozható titkai, s ez jó, mert vallásunk belőlük meríti életerejét, ugyanakkor e titkok nem azt jelentik, hogy — mivel nem érthetők — azért ne is vegyük őket komolyan. Szemrebbenés nélkül beszélünk a teremtésről; arról is, hogy Isten szeret bennünket és nekünk gyermekeivé kell lennünk; hogy a bűn titka jelen van a világban; hogy a kegyelem újjáteremti az embert és hogy itt a földön örök életre készülünk, — de csak ritkán döbbenünk rá arra, hogy mit is mondunk. Hogy még sokan „kiskorúak” kereszténységükben, azt elsősorban nem a kritikai érzék fejletlensége okozza, hanem inkább az, hogy hiányzik az igazán felnőtt komolyságú tisztelet Isten titkai iránt. Valahogy úgy vagyunk, mint a kisgyermek, aki hencegve meséli, hogy miként is fogja megölni a hétfejű sárkányt, ha találkozik vele; vagy mint a vak ember a színek világával: szavakat mond, anélkül, hogy igazán átélné tartalmukat. így vagyunk Krisztussal és az eukarisztiá- vol is. Beszélünk arról, hogy Krisztus megváltónk és egyszer bírónk is lesz, valljuk, hogy jelen van az eukarisztiában. Sokan naponta áldozunk, beszélünk az átlényegü- lésről és a szentmise áldozatáról, de nem remeg meg bennünk a lélek, nem „látjuk” azt a félelmetesen szép és mély titkot, amit Krisztus személye és az eukarisztia számunkra jelent. Az itt felsorakoztatott néhány gondolattal, melyeket Kari Rahnernek, az eukarisztiáról szóló elmélkedései1) indított el bennünk, a Krisztus titkaiban való elmélyedést szeretnénk segíteni. Egyszer már tudomásul kellene vennünk, papoknak és világi hívőknek egyaránt, hogy mit jelent az a tény, hogy Krisztushoz tartozunk. Napról napra erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy Isten népében Istennek valóban gyermekeivé váljunk. Ennek egyik alapfeltétele, hogy Krisztus személyét és az eukarisztiát ilyen létünket felkavaró felismeréssel közelítsük meg. Krisztus az élet kenyere Ha megkérdezzük önmagunktól, mire is való a nagy törtetés a több után: a több pénz, a nagyobb tudás, a tökéletesebb technika, a kényelmesebb berendezésű lakás után, röviden ezt válaszoljuk: Élni akarunk! Ezért van minden béketárgyalás, ezért adnak meg a szülők mindent gyermekeiknek. Azt akarjuk, hogy életünk legyen, mégpedig egyre bővebben legyen. Mert élni jó, mert az élet dinamizmust, alkotást, örömet, kiteljesedést jelent. S miközben tülekszünk az életért, szeretnénk elfeledtetni magunkkal, hogy ezzel az élettel, amiért annyit dolgozunk, valami baj van. Fiatal korunkban daloltunk az örömtől, mert biztosan éreztük, hogy meg fogjuk hódítani a világot. Sikereink lesznek, megbecsült, komoly felnőttekké leszünk, s ahogyan most szórakozni és sportolni járunk és isz- szuk magunkba a tudást, úgy fogunk élni állandóan, hiszen a halál olyan valószínűtlen. Aztán kiderült, hogy a sok előttünk álló lehetséges pálya közül ki kellett választani egyet, talán nem is a legfényesebbet, mert beláttuk, hogy író, muzsikus, munkás, vezető és sportoló egyszerre nem lehetünk. Mikor elérkezett a társválasztás ideje, fel kellett mindenkinek fedeznie, hogy a sok fiú- és lányismerős közül ki kell választania egyet, s csak eggyel élheti tovább az életét. Nemsokára jelentkeztek a munkahely nehézségei is, s ahogy megnőnek a gyerekek, a szülőnek rá kell döbbennie, hogy magára marad. Az élet, amiről annyit álmodoztunk, többé-kevésbé megcsalt bennünket. Mi az egyre jobban kiteljesedő boldogságot kerestük és kaptuk helyette az egyre szűkebb lehetőségeket nyújtó valóságot. Annyira szűk valóságot, hogy a végén nem marad esetleg több, mint egy szék, vagy egy ágy és az a remény, hogy talán a holnapot még megérem. He ezzel a ténnyel egyszer igazán szembe mertünk nézni, akkor kezdjük megérteni Krisztus csendes és nagyon egyszerű szavát: „Ne fáradozzatok veszendő eledelért... Én vagyok az élet kenyere.”(2) Milyen jó lenne, ha nem sietnénk el süketen e szavak mellett, hanem hagynánk magunknak időt arra, hogy megértsük, mit is jelent ez az „Én vagyok”. Krisztus szava nem példabeszéd, nem is tanító történet, hanem tény. A hangsúly nem az élet kenyerére esik, tehát nem így olvasandó csak, hogy „Én vagyok az élet kenyere", mert így elsősorban szimbolikus 132
