Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Diós István: Krisztus, eukarisztia és nagykorú kereszténység

értelme van. A hangsúly az első részre esik: „Én vagyok az élet kenyere". Aki tehát élni akar és keresi az életet, annak nem a többet birtoklás felé, nem a veszendő eledel után kell iramodnia, hanem szert kell tennie erre a kenyérre, el kell jutnia Krisztushoz, különben nem lehet benne élet.

Az eukarisztiában, ebben a titokzatos kenyérben benne van minden, ami az életünket jelenti: az Istenhez tartozás, a belőle táplálkozó szeretet, a másokért önmagát ajándékozó nagylelkűség, a szeretetből meghalni tudó áldozat és a feltámadás, mely győzelem a halál felett. Minden benne van, és olyan eledel, amelyből hiányzik az a mérgg, amely életünket féregként rágja szét. Krisztus, életünk kenyere mentes a bűntől, mert ő mindenben hasonlóvá^ lett hozzánk, a bűnt kivéve.

Amikor a szentmisében Krisztus halálának és feltámadásának emlékére újra meg újra megünnepeljük az ő utolsó vacsoráját, felcsillan számunkra a lehetőség, hogy egyetlen áldozata a mi életünkben is hatékony legyen; hogy Krisztustól tanuljunk meg élni. Ö ugyanis azon az éjszakán vette kezébe a kenyeret, amikor a gyűlölet az égig csapott körülötte, mikor barátja, akit szeretett, már elment, hogy eladja őt olyan árulással, amilyennel a gonosztevők sem árulják el egymást. Jézus nagyon jól tudta, mi vár rá, de hogy megtudjuk, mennyire szereti övéit, nem menekült; és mielőtt meghalt volna, a kenyér és a bor szintjére leegyszerűsített kultikus lakomában előre átélte és tanítványainak adta az újszövetség új áldozatát. „Értetek és sokakért", mondta nekik és parancsba hagyta, hogy ezzel a lakomával emlékezzenek rá mindaddig, amig újra el nem jön.

Ha igazán beiénk hatolna az, hogy mi vagyunk a „sokak", akikért Krisztus áldozattá lett, nem kellene annyit biztatnunk egymást, hogy a szentmisén Krisztus testét vegyük magunkhoz, „Mert az ő teste valóban étel".

Krisztus az abszolút partner

Elemi igényünk, hogy tartozzunk valahová, hogy legyen egy közösség, amely magáénak ismer, és a közösségen belül is szükségünk van valakire, akire partnerként bízhatjuk rá magunkat. Szükségünk van rá, hogy elajándékozott szívvel éljünk, különben mindaz a lehetőség, amit szeretetnek nevezünk, csupán elhaló csíra lesz bennünk.

Gyermekkorunk szépsége jelentős részben a családhoz tartozás élményéből és abból a mindennapos tapasztalatból fakadt, hogy az otthoniaknak fontos az életünk. Érdekelte őket, hogy hogyan mennek a dolgaink, kérdezősködtek legszemélyesebb gondolataink iránt, és mi nyugodtan feltártuk a szívünket, mert megbízhattunk bennük. De egyszer mégis keserűen kell tapasztalnunk, hogy a szülők kiöregszenek mellőlünk, hogy elkerülhetetlenül el kell szakadnunk egymástól. A barátság nagyszerűsége is abban van, hogy nem a teljesítményt vizsgáljuk a másikban, hanem a személyes értékeit. De a legjobb barátság is időleges és hányszor üzen a jóbarát: most ne gyere, más dolgom van. Házastársak szeretet-egy- ségében is megvan ez: bármennyire szeretik egymást, vannak pillanatok, amikor „egymás idegeire mennek” és ezzel utasítják vissza a másikat: „most ne szólj, mert mindjárt felrobbanok!". És minden emberi kapcsolat végső csődje az, amikor a halál előtt, — még ha fogjuk is egymás kezét — szívszakadva kell mondanunk: „Nem mehetek veled, hiába szólítasz, nem segíthetek rajtad !"

Az ember számunkra mindig csak relatív partner lehet: csak bizonyos időre és bizonyos körülmények között hajlandó, vagy képes arra, hogy valóban társ legyen.

Krisztus ezzel szemben a maga Istenemberségében abszolút partnerként áll előttünk. Amikor közte és köztünk kialakul a szeretet köteléke, olyan társra találtunk, aki mindig és minden körülmények között tud és akar is partnerünk maradni. Hozzá bármikor elmehetünk, soha nem foglalt, soha nincs „házon kívül”, és bárhonnan szólítjuk, a válasza mindig ez: „íme, itt vagyok.” Ismeri életünket minden örömével és fájd-1- mával együtt; és ismer bennünket személyesen is annyira, hogy nevünkön szólít. Tudja, mi lakik az emberben, s tudja azt is, jobban, mint mi magunk, hogy mi lakik bennünk. Ha örömtől elakadó szóval öntjük eléje köszönetünket, vagy a fájdalom ránk omló kínjából kiáltunk hozzá, válasza mindig ez az isteni nyugalommal kimondott: „tudom, hiszen ismerlek”. Ő tud partner lenni akkor is, amikor életünk legnagyobb vállalkozását, halálunkat éljük át. Mi azt érezzük, — már amennyire halálunk elképzelhető — hogy belezuhanunk a megsemmisülés szakadékába, de ha Krisztus nevét kiáltjuk, Ö, aki tökéletes önátadásként élte át a halált, átsegít a legfélelmetesebb pillanatokon.

Ezért is kincsünk az eukarisztia: benne, oki értünk ismerte meg az emberi életet és halált, megtaláljuk azt az abszolút partnert, aki egyedül méltó arra, hogy kendőzés nélkül feltárulkozzunk előtte. Gondolnunk kell azonban a következő nehézségre: amikor emberi partnerekkel állunk szemben, úgy tűnik, minden relativitásuk ellenére reálisabbak, mint Krisztus. Őket látjuk, fizikai133