Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: Boldogok a béke szerzői

félreérthetetlenül sürgeti, hogy üljenek össze a nagyhatalmak felelős vezetői, hogy kössék meg az egyezséget, amelyet az egész emberiség vár az újkori világtörténelem egyik legválságosabb pillanatában.

Az enciklika születésének konkrét történelmi körülményei — Sitz im Leben — adják kezünkbe értelmezésének legbiztosabb elvét, amelyet Chenu „evangéliumi hangsúlynak” nevez. Ezen azt érti, hogy a fejtegetések nem szakadnak el az emberek valóságos életétől és körülményeitől, a földi gondoktól és a földi reményektől. Olyan evangéliumi realizmus irányítja a pápa gondolkodását, amely távolról sem utasítja el a politikai valóságot, de azon van, hogy összebékítse a szembenállókat, s elősegítse az emberi öntudat felemelkedését a táguló mindenségben, „hogy új utakon tudjanak a végtelenbe tekinteni" (156). Szent Ágoston a békét a „rend nyugalmának” mondta. Bár meghatározása ma sem vesztette érvényét, mégsem találjuk meg az enciklikában. János pápa nem a katolikus gondolkodás hagyományos útját járja, nem a rend időfölötti és kozmológiai szemléletéből indul ki. Számításba veszi, hogy az újkor embere szakított a kozmológiai-sztatikus gondolkodással, s megértése horizontjának az embert és a történelmet választja. Nem a kozmosszal értelmezi az embert, hanem az emberrel a kozmoszt. A gondolkodás megdönthetetlen alapja — a Descartes-i fundamentum inconcussum — maga az ember és az emberi történelem. A pápa szerint a hagyomány nem mozdulatlan nyugvás, hanem élet és mozgás; az egyháznak kézzelfoghatóan kell hirdetnie örök igazságait. Konkrét módon, azaz amikor a múltra támaszkodva a jövőbe tekint, akkor is a mindenkori mában, valóságos életünkben kell képviselnie a kinyilatkoztatást. A hagyomány — Isten történelmileg köztünk élő Igéje — mindig ugyanaz, de az ember fogja föl, benne testesül meg ott, ahol van és él, abban a történelmi helyzetben, amely a sorsa és amely elől nem térhet ki, a térnek és időnek azon a pontján, abban a környezetben, olyan társadalmi-politikai körülmények között, amelyek mindig korlátozzák és mindig magasra is emelik az embert.

XXIII. János egyik leggyakrabban használt szava a „megújhodás": újjászületés, meg- ifjodás, korszerűség. A legtalálóbb kifejezés kétségkívül az olasz aggiőrnamento. Gazdagabb, mint az alkalmazkodás, amelynek hangulatában van valami kétértelműség, bár voltaképpen nem kifogásolható a használata. Az aggiornamento azt a vállalkozást jelenti, hogy ugyanazt az igazságot a jelenben és a jelen számárd hirdetjük, nem pedig elvonatkoztatva tértől és időtől. Az idős pápa meggyőződése, hogy a keresztény igazság nem található meg a platóni ideák egében. Az utalás az időre, a kor viszonyaira, az emberek igényeire, kívánságaira és szükségleteire nem mellékes mozzanat, nem esik kívül az igazság lényegi körén, hanem beletartozik az igazság szövetébe. Mivel az isteni igazság — csakúgy, mint az emberi igazság — nem dolog, mivel nem tárgyként erőlteti magát az emberre, mivel fölismerésében szerepe van az emberi szellemnek és léleknek is, az igazság lelőhelye nemcsak Isten történelemfölöttiként elképzelt szava, hanem a történelem is. A teológiai gondolkodás kopernikuszi fordulata, hogy a történelem is lelőhelye (locus theologicus) a teológiai igazságnak. E korszakalkotó szempont tudatosításában rejlik XXIII. János pápa nagysága, ez az ő sokat emlegetett történelmi érzékenysége, valóságérzéke, amelynek legremekebb bizonysága Pacem in terris kezdetű enciklikája.

Az idők jelei

Hosszasan lehetne felsorolnunk azokat a szakaszokat és fejtegetéseket, amelyekből hiányoznak az utalások a tanítóhivatal előző megnyilatkozásaira, holott szakmai követelmény ebben a műfajban, hogy minduntalan igazolja a tanbeli folytonosságot. János pápa azonban még ott is, ahol elődeire hivatkozik, a megváltozott és továbbfejlődött valóságra alkalmazza a régi formulát. Példaként említhető az, amit a nők teljes és valódi egyenjogúságáról mond (41., 43.), vagy, amikor az emberi jogok közé iktatja a kultúrához és a szabad időhöz való jogot (40., 64.), megkívánja, hogy a munkások is beleszólhassanak a vállalat felelős irányításába (64.), elítéli a rasszizmust, s kinyilvánítja a népek egyenlőségét (86., 89.), a pápák közül elsőként hangsúlyozza az írásos alkotmány fontosságát (75., 76.), elismeri az Egyesült Nemzetek Szervezetét, s buzdítja a katolikusokat, hogy oda- adóan dolgozzanak a nemzetközi intézményekben (142., 145., 146.), ehhez azonban nem tartja elegendőnek a jószándékot és a hit megvilágítását, hanem megköveteli a szakértelmet is (147.). E néhány példából is kiviláglik, hogy milyen jól látja az emberi természet történelmiségét: hogy minden, ami emberi, a változás törvénye alá van vetve. Az emberi természet nem merev és mozdulatlan „lényeg", nem egyszersmindenkorra megszabott tartalom, hanem a történelmi alakulás útján megvalósuló és kibontakozó azonos viszony: önmagához, a többi emberhez, Istenhez. A természetjogot tehát nem az elvont emberi termé67