Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: Boldogok a béke szerzői
szetből, hanem a személy méltóságából, történelmileg előrehaladó önmegvalósításából, az egyre teljesebb emberségre való törekvésből vezeti le. Az emberi személy méltóságának történelmi szemlélete talán sehol sem annyira szembetűnő, mint a vallásszabadságnak lelkiismereti szabadságként való értelmezésekor. „Az emberi jogokhoz tartozik az is, hogy az ember a lelkiismerete által elfogadott helyes norma szerint (ad rectam conscientiae suae normám) tisztelhesse Istent, s vallását egyénileg és nyilvánosan is megvallhassa" (14.). Az enciklika megjelenése óta vitáznak — bár alaptalanul — az idézett kijelentés helyes értelmezéséről. Ha nem ragadjuk ki az összefüggésekből, akkor világos, hogy mit akar mondani: a lelkiismeretnek nemesebb normák szerint (conscientia recta) kell megalkotnia ítéletét. A polgári életben ellenben nem szükséges, hogy azok a normák, amelyek szerint a lelkiismeret meghozza ítéletét, helyesek legyenek (conscientia vera). Az állam nem bírálja fölül ezeket a normákat, az a feladata, hogy biztosítsa az egyéni vagy közösségi lelkiismeretnek azt a szabad teret, amelyen belül valaki —■ legjobb meggyőződése szerint — tiszteli Istent vagy nem, vallásos életet él vagy nem. „Mivel egyenlő minden ember természetes méltósága, senkinek sincs hatalma arra, hogy kikény szentse mások belső meggyőződését. Ezt csak Isten teheti meg, mert egyedül Ö ismeri, s Ítéli meg a szív rejtett szándékait" (48.). A pápa — elődeivel ellentétben — nem az „igazság jogából" indul ki, hanem „az igazság szabad keresésének" a jogából (144.), — amint megfogalmazta az Emberi Jogok Nyilatkozata, s amit az Egyesült Nemzetek Közgyűlése 1948. december 10-én fogadott el minden tagország számára (143.), — mert ez felel meg leginkább a mai ember lelki világának és gondolkodásának (animorum appeti- tiones). A vallási meggyőződésnek egyik oldala csak a kinyilatkoztatott igazság. Másik, s legalább ilyen lényeges oldala a személy szabad választása, lelkiismereti szabadsága. Valódi meggyőződésre — nem üres szólamra — csak a lélek viszi rá az embert szívünk rejtekében, s ide nincs bejárása semmiféle földi hatalomnak, még az egyháznak sem. A vallás szabad gyakorlásának a joga — tanítja a pápa — értelemszerűen föltételezi a lelkiismereí szabadságát. A hit az emberi szabadságnak adott adomány (Lk 12,51—53), Isten nem kényszerít hitre senkit. Szuverén uralmát a szívek fölött isteni tapintattal gyakorolja: „szemet huny" (ApCsel 17,30) a tudatlanság fölött, „türelmében” büntetlenül hagyja a korábban elkövetett vétkeket (Rám 3,26), ellenáll az „isteni kísértésnek" — amint mondani szokták —, hogy akaratuk ellenére üdvözítse az embereket (Mt 4,7). Mondanunk sem kell, hogy az emberi törekvésekre való hivatkozás mögött a személy méltóságának föltétien tisztelete áll. Az emberek vallási meggyőződésébe nem avatkozhat bele a földön senki, csak a szülőknek van elsőbbségi joguk, hogy gyermekeik vallásos neveléséről döntsenek. „A gyermekek gondozása és nevelése a szülők legsajátosabb joga" — szögezi le a pápa (17.). A béke teológiája Az egyház kétezer éve hirdeti Krisztus követését, s csak a jó Isten a megmondhatója, hogy hány egyszerű, falusi pap tűzte ki életelvévé, miként a fiatal Roncalli: „Itt a példaképem: Jézus Krisztus". Tizennyolcévesen írta lelki naplójába, hogy „aki a jó Jézushoz" hasonlít, azt „őrültként lógják kezelni. Azt mondják, s azt hiszik, hogy bolond vagyok, a büszkeségem azonban nem engedi meg, hogy elhiggyem. Ez a nevetséges az egészben". Huszonegyévesen följegyzi: „Mégha pápa lennék is, akkor is az égi bíró elé kerülnék, s mire hivatkozhatnék? Nem sokra." Egész életén át szenvedélyesen törekedett arra, hogy kialakítsa magában Jézus arcát, s hogy fölfedezze az emberek belső misztériumát, amely utat nyithat Krisztus kegyelmének. Ennek a törekvésnek a szülötte a Pacem in terris, s kis híja, hogy szerzőjét nagyon sokan „őrültként" emlegették. Az egyház maradi körei úgy érezték, hogy a pápa új politikája elárulja őket. Az egyik olasz lap Antipacelli-encikliká- ról és Anti-Syllabusról írt, a másik tragikus árulásnak minősíti a pápa törekvéseit. „Rómába viszi az Antikrisztust” — mondták róla. A többiek, a jóakaratúak azonnal megértették. Úgy néztek rá, mint aki valóban követi Krisztust, és olyan tisztelettel viseltettek iránta, amilyenben pápa még soha nem részesült katolikusok és nem katolikusok, keresztények és nem keresztények, hivők és ateisták részéről. Egy pillanatig sem vonták kétségbe szavainak az őszinteségét: „Mint Jézus Krisztusnak, a világ Megváltójának és a béke szerzőjének helytartója, s mint az egész emberi család legmélyebb sóvárgásának tolmácsolója, követve atyai lelkünk ösztönzését, amely az összesek javáért aggódik, kötelességünknek érezzük, hogy nyomatékosan kérjük az embereket, főként azokat, akik az államokat kormányozzák, ne kíméljenek semmi fáradságot, hogy az emberhez illő ésszerű mederbe tereljék a dolgok menetét". (117). Világszerte megértették világos szavait: „Békével nem megy tönkre semmi, háborúval minden elpusztulhat" (116.). Szembefordul a félelem és a rettegés egyen68
