Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Delbrel, Madeleine: Az igazi pap - Imádkoznak-e még a forradalmárok?
AZ IGAZI PAP Az igazi pap hiánya egy ember életében név nélküli nyomorúság. A legnagyobb ajándék, ami adható; a legnagyobb szeretetáldo- zat, ami hozható; az olyan pap, aki igazán pap. Ez Krisztus látható jelenlétének a lehető legnagyobb fokú megközelítése, amit csak meg lehet valósítanunk idelent... Krisztusban van emberi élet, és van isteni élet. A papban is meg akarjuk találni a valóban emberi és a valóban isteni életet. A baj az, hogy sokan közülük olyannak látszanak, mint akit megcsonkítottak vagy az egyiktől, vagy a másiktól. Vannak olyan papok, akiknek — úgy tűnik — sohasem volt emberi életük. Nem tudják felmérni a laikus, a családapa vagy családanya nehézségeit, ezeknek valódi emberi súlyát. Nem valósítják meg azt, amit igaz valóságában, fájdalmasan jelent egy férfi vagy női élet. Ha világi keresztények találkoztak egyszer olyan pappal, aki „megértette” őket, aki emberi szívével belépett az életükbe, nehézségeikbe, soha többé nem felejtik el emlékét. Mindamellett azzal a feltétellel, hogy úgy társítsa az életét a mienkkel, hogy azért ne éljen teljesen úgy, mint mi. A papok hosszú időn át úgy kezelték a laikusokat, mint kiskorúakat; manapság szélsőségbe esnek: kenyeres pajtásokká válnak. Szeretnék, ha atyák maradnának. Ha a családatya látja, hogy fia növekszik, azontúl férfiként kezeli, s többé már nem gyermekként, de azért fiának tekinti; férfivá lett fiának. Ugyancsak szükségünk van rá, hogy a pap isteni életet éljen. A pap, bár egészen köztünk él, kell, hogy másmilyen maradjon. Mik azok a jelek, amelyeket elvárunk ettől az isteni jelenléttől? — az ima: vannak papok, akiket sohasem látunk imádkozni (mármint amit imának nevezhetünk) ; az öröm: mennyi fontoskodó, aggályos pap van! az erő: a papnak olyan embernek kell lennie, aki tart másokat. Érzékenynek, lelkesnek, de sohasem magába roskadtnak; a szabadság: azt akarjuk, hogy szabad legyen mindenféle képlettől, felszabadult mindennemű előítélettől; az érdeknélküliség: az embernek néha az az érzése, hogy kihasznál minket, ahelyett, hogy segítene betölteni a küldetésünket; a titoktartás: annak kell lennie, aki hallgat (az ember elveszti a bizalmát az olyan iránt, aki túlsók bizalmas közlést tesz nekünk); az igazság: legyen az, aki mindig igazat mond; a szegénység: ez lényeges. Valaki, aki szabad a pénzzel szemben; akin megérződik egyfajta „nehézkedési törvény", amely ösz- tönszerűen vonzza őt a legkisebbek, a szegények felé; végül az együttérzés az egyházzal: hogy sohase beszéljen könnyelműen az egyházról, mintegy kívülállóként! Azonnal megítélik azt a fiút, aki megengedi magának, hogy megítélje az anyját.. . Ám gyakran egy harmadik dolog támadja meg és nyeli el az előbbi kettőt: a pap az egyházi élet emberévé lesz, a „papi környezetéé": a szótára, az életmódja, az a stílusa, ahogyan nevezi a dolgokat, az, hogy kedvét leli kis érdekekben és kicsinyes hatásköri vitákban, mindez álarcot kényszerít rá, amely fájdalmasan elrejti számunkra a papot, aki kétségtelenül háttérbe szorult benne ... Az igazi pap hiánya egy ember életében névtelen nyomorúság, ez az egyetlen nyomorúság. (MadeleineDelbrel:Témoignage anonyme; in: Essor ou déclin du clergé franpais. 1950.) Az alább következő vallomások Columbiából, Bolíviából, Brazíliából, Uruguayból és Chiléből valók, — a Concilium c. folyóirat körkérdésére adott válaszok. A tanúságtevők neve nem sokat mondana, ezért a személyes vonatkozások feltüntetése helyett inkább arra törekedtünk, hogy a kapott válaszok lehetőséghez mérten kerek képet adjanak a 62 IMÁDKOZNAK-E MÉG A FORRADALMÁROK? (Tanúságtételek Dél-Amerikából)
