Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Párbeszéd-e az ima?
ték, hanem — bizton valljuk — a „rejtekben” végzett legbensőségesebb ima is (ha nem magunkba zárkózásunk kifejezése, hanem igazi kitárulkozás!). Hiszen segít önmagunk- ra-ébredésünkben, segít napjaink megtervezésében, egyáltalán, személyiségünk megszületésében és továbbfejlődésében, szeretetünk növekedésében. Abban a dialógusban, melyet a más világ- nézetűekkel folytatunk, jelentős lehet vallásos gyakorlatainknak ez az evilági szemszögből végzett értékelése is. A keresztény ima mindig önmagunkból való kilépést követel, nyitottságot feltételez s ennek emberségünk belső gazdagodására is ki kell hatnia. Mint Wolfgang Huber írja: „az ima, mint Istennel való találkozás, egyúttal szolgálat lehet a másik ember felé és emberi találkozás is!” (Diakonia, 1972. 1. sz. 44. o.). Annak a válságnak leküzdésében, melyről bevezetőben szóltunk, sokat segíthet a „szekularizált” ima gyakorlása és az ima emberségre ébresztő erejének felszítása. —e-v— PÁRBESZÉD-E AZ IMA? Az ima annak fokmérője, hogyan értelmezi önmagát és hitét a hivő. Nem csoda tehát, ha a hit korunkban folyó újraértékelésében alapvető probléma az is, mi az ima belső tartalma. Nemcsak a nemhivő valláskritika, hanem a legújabb kor teológiai eszmélése is — így A. Schmied a Theologie der Gegenwart lapjain (1972/2, 77—85. o.) — felveti a kérdést: lehet-e még ma az imát Istennel folytatott párbeszédnek tekintenünk? Mindenekelőtt nyelvhasználatunkat kell megvizsgálnunk. A vallásos, liturgikus nyelvben uralkodó forma a közvetlen Istenhez-for- dulás, az én-te viszony alkalmazása. Mégsem tarthatjuk ezt kizárólagos lehetőségnek az imádkozásra. Maga a Szentírás, a benne található imaszövegek is felhívják figyelmünket arra, hogy nemcsak az Istenhez intézett „tegező” forma lehet ima, hanem az Istenről harmadik személyben beszélő himnusz, zsoltár, dicsőítés is ugyanúgy az (vö.: Ef 5,19). Az igazi probléma azonban nem is a nyelvi megfogalmazás, hanem ami emögött rejlik. Wolfgang Huber szerint a tegező, párbeszédet feltételező imában túlságosan nagy a kísértés az emberképű, antropomorf istenfogalom kialakítására. Az imádságnak ez a módja háttérbe szorítja azt az igazságot, hogy Isten, jelenléte ellenére „rejtőző Isten" is, aki homályban marad előttünk. (Diakonia, 1972/1. 39. o.) A párbeszédes ima kritikája így valóban hitünk alapkérdéseinek értelmezéséhez vezet vissza. Az egyoldalúság gyökere (Vergüte szavával) az „onto-teológia” volt, amely a létfogalommal helyettesítette be az istenfogalmat, az Istennel való személyes viszonyt eldologiasította. Schmied szerint magát ezt a személyes viszonyt is újra kell értelmeznünk. Tény, hogy Isten számunkra — TE. De mérhetetlenül több, mint bármely emberi te, mint egy meghatározott valaki. A másik ember mindig „ugyanarról az oldalról" jön hozzánk, ahol mi állunk. Az a személyes Te, aki Isten, a „másik oldalról" jön, létünk gyökeréből is, de egyszersmind mindenen túlról. Nem ezt fejezi-e ki szent Pál, aki szerint „a Lélek sóhajtozik bennünk” (Róm 8,26)? Talán érthető ezek után, ha Schmied del együtt azt mondjuk, hogy az ima sokkal több annál, mintha párbeszéd, egyáltalán, mint ha csak „beszélgetés” lenne. Ha már egy emberrel való találkozás is annyira titok, hogy szavakba nem foglalható (G. Marcel), még- inkább az az Istennel való találkozás. A vele való viszonyunk egyedülálló. Minden megnyilatkozásában, így a velünk való találkozásban is a maga sajátos, semmi másra vissza nem vezethető valóságával van jelen. Távlat és láthatár, nem meghatározott pont velünk szemben. Ezt a párbeszédnél is gazdagabb kapcsolatot kell vele keresnünk imaéletünkben. Új megvilágításra szorul az ima szokásos meghatározásának az a pontja is, hogy olyan párbeszéd ez, melyben Isten is „felel" nekünk, önámítás lenne „belső hangokat” várnunk. Mint W. Huber megjegyzi (i. m. 42. o.), „Isten igéje mindig csak az emberi nyelv közvetítésével lesz szóvá. Isten szava hozzánk az ő beszéde bennünk és a mi beszédünk róla és hozzá”. Ha jól utána gondolunk, nem is válasz ez, inkább hívás, felszólítás. Imánk csak felelet erre a szüntelen hívásra, mely megelőz minden szót. De amint ez az üzenet sem lehatárolt szó, úgy a mi válaszunk sem lehet kötött „szöveg”, hanem egész életre kiható elkötelezettség. Szavakba foglalt imáink, liturgiánk csak ennek a szüntelen tartó dialógusnak felizzásai. Cs. I. 61
