Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Válságban van-e az ima?
Mind imádkoztak, különböző módon. Imájuk kedves volt az Úr előtt. A farizeusok az előírásos módon imádkoztak, de imájuk nem volt kedves a szívek és vesék Vizsgálója előtt. 9. „Erőszakkal" is szakítsunk időt magunknak a gondolkodásra, a csöndre és imára. Hiszen emberek vagyunk! Ne rohanjunk folyton és másokat se hajtsunk sem hatalmunkkal, sem kívánságainkkal. Lassan már magáért a rohanásért rohanunk, nyügölődünk. Vagy azért, mert az könnyebb, mint magunkba szállni, lelkűnkbe nézni?! Adjuk meg magunknak és másoknak is a csönd perceit. Gondolkozzunk el környezetünkön, gondjainkon, vágyainkon, magunkon. Gazdagodni fogunk mi és mások is. Az üres ember fél a csöndtől. Nincs mivel betöltenie. A tartalmas emberhez viszont mindenféle lármának is van mondanivalója. 10. A közösségi imában olyan összetartóerő rejlik (az énekben még inkább!), ami semmihez sem fogható. Mégsem tudunk, mi, katolikusok, közösen szépen imádkozni. Keresetlen összeszedettséggel, őszinte belső meggyőződéssel, alkalmazkodó egyszerűséggel. Imponáló, valamit-nyújtó, valamit kifejező közöss- ség vagyunk-e, beleértve a papot is, ha úgy végignézünk a templomban lévő seregen? Sokszor azért „ragad" a jó példa, főképp a pap komoly buzgósága. Tőle várjuk el legelsősorban, hogy az imádkozásban is példát adjon nekünk. Mindenképpen áll azonban: egyszerű komolyság; természetesség jellemezze imánkat. Csak úgy érhetjük el, hogy nemcsak a „nyilvánosság előtt", a közösségben, hanem „kamránk rejtekében" is kapcsolatot tartunk Istennel! Lehotay Mária VÁLSÁGBAN VAN-E AZ IMA? 1972 ősze folyamán az Új Ember közvélemény-kutatást folytatott az imáról. Diákok, olvasók, a lap munkatársai mondták el vallomásukat. A hozzászólásokból igazoltnak látszik H. B. megállapítása (Ki hogyan imádkozik? — nov. 19-i szám): az ima válságban van. A párbeszédben szereplők között ugyanis alig-alig találunk olyat, aki arról vallana, hogy hagyományos értelemben sokat és jól tudna imádkozni. Ha azonban jól figyeltünk a hitből fakadó őszinte megnyilatkozásokra, észre kellett vennünk, hogy nem az ima, hanem annak csak meghatározott formája került válságba. Magunkon is lemérhetjük, hogy a sztereotip, formulákhoz kötött, lélektelen imamorzsolás idegen már tőlünk. A lélekből feltörő, szabadon szárnyaló, személyes arcélű imádságot viszont ugyanúgy, vagy még inkább keressük, mint régebbi korok keresztényei. Az Új Emberben közreadott véleményekből kitűnik az is, hogy legfőképpen a kérőima az, amelynek nemigen találjuk meg a „helyét”. Ha az ima ma válságban van, ez éppen azért van, mert nem tisztáztuk eléggé önmagunkban a kérőima szerepét. E válság gyökere a sokat emlegetett szekularizálódás. Számos ember az ima ellenségének látja ezt a folyamatot. Pedig éppen a világ evilágivá érlelődése segíthet hozzá annak helyes látásához, hogy Isten nem kényszeríthető le a másodlagos okok vonalára. így azután tisztábban láthatjuk az ima szerepét is. A kérőima nem mágia. Nem Istent befolyásoljuk vele, hanem önmagunkat alakítjuk. A kérőima vágyaink megtérése (Antoine Vergüte), hozzásimulás Isten akaratához. Annak kifejezése, hogy nem mi vagyunk a teljesség, hanem Isten. A kérés nyitottságunk elismerése, és ennek a „nyitva maradásnak" a mi korunkban is döntő szerepe van. Egyáltalán nem kell tehát félnünk attól a folyamattól, amely bennünk — tudatosan vagy be nem vallotton — végbemegy. A kérőima is tisztul, megtalálja azt a szerepkört lelkiéletünkben, amelyet Krisztus szánt neki: „Kérjetek ... s a mennyei Atya megadja Lelkét nektek". — Az ima Isten felé fordulásunk megvallása lesz. Beleépül alapmagatartásunkba, abba a törekvésünkbe, hogy egész életünk „igazságban és lélekben” végigvitt imádság legyen. Ez a tisztulási folyamat vezet el bennünket az imának ahhoz a formájához, melyet ,,szekularizált imának" is nevezhetnénk. Mint az említett megnyilatkozásokból is kitűnt, egyre inkább tudatosul ma bennünk: életünk minden vonatkozása imádság lehet, hódolat Isten előtt. És nemcsak a „jófeltétel” szentesítéséből, hanem saját természete szerint is — amint azt Teilhard kimutatta. Érvényes lehet ez nem csupán a hivő ember mindennapi munkájára, hanem minden jószándékú ember értékvalósítására is. A „szekularizált" ima jelentőségének felismerése újabb gondolatokra ébreszthet bennünket. Nemcsak a látszólag immanens tettnek van vagy lehet transzcendens értéke. Igaz az ellentétel is. Krisztus óta a legtransz- cendensebb hit-megnyilatkozás is érték tisztán emberileg is. Nemcsak az imádságként végzett napi munka ilyen egzisztenciális ér60
