Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Lehotay Mária: Gondolat-mozaikok az imáról
2. Újra vizsgálat tárgyává kell tennünk az ima fogalmát, amely mindig időszerű, szükséges és kötelező kapcsolata a teremtménynek Alkotójával, Atyjával. Nem időrabló ellenségünk az ima. Jézus mondta, hogy „szüntelen kell imádkozni”, vagyis legyen közegünk, mint a levegő, imád- ságos lelkülettel éljünk. Gyakorlata a mi időnkben nem a hosszú ájtatoskodás, hanem belevonása, kapcsolatbahozása minden dolognak, személynek, eseménynek Istennel. Amikor bármiről is gondolkodunk, tegyük egyszerűen Ö előtte, beszéljük meg Vele is, mint legnagyobb jóakarónkkal, bizalmas barátunkkal. Jelenlétében minden: ima. 3. Az ima valójában nem választható szét magán és közös imára, legfeljebb kifejezési módjában. Hogyan is lehetne egy ima „magánima”, amikor az Isten mindenkinek Atyja, (bűnbánónak és tékozló fiúnak egyaránt), és csak annak a nevében szólhatunk hozzá, Aki kivétel nélkül testvérévé fogadott minden embert, amikor a bűnt kivéve, hasonló lett hozzánk? „Ens socialenak” lettem teremtve. Nem vagyok független másoktól. Amikor hódolok Isten előtt „propter magnóm glóriám eius”, bennem az előttem élő nemzedékek sora is dicsőíti őt, s azok hangja is, akik tudva-tudattalanul alakítottak engem. Amikor beismerem neki, hogy, ha pillanatokra is, de megtagadtam a bűnben, struccpolitikával „nem-létezővé" tettem magam előtt, az emberiség egy tagjaként titokzatos szolidaritáson ejtettem sebet, mellyel nem tudom, milyen felelősség terhel. Minden bűnnel, a legtitkosabb gondolattal is, valahová „repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg ... Kit hogyan talál meg?” És kéréseimmel, amiket elvár függőségem elismeréseképpen, és ha a nemvárt módon, de legbölcsebben teljesít... Vajon hogyan gyűrűznek az én kis kéréseim, amiket oly fontosnak tartok, hogyan vetnek hullámot apró kavicsai a minden-ember-könyörgésének tengerében? És amikor hálásan megköszönöm fel sem fogott jóságát, vajon függetleníthetem-e magam a géneimben hordozott, történelem előtti időkre visszanyúló örökségtől, és újra csak azoktól, akik, vagy amik teremtményi eszközei, hogy én hálás lehessek Neki? 4. A rohanó embertől Isten nem hosszú imákat vár, csak olykor egy-egy pillantást, ami csupán Neki szól: Tudom, hogy itt vagy, nem felejtettelek el! Szabadon és nagy- korúan, elkötelezve és érdek nélkül akarjuk szolgálni; nem, mivel így neveltek, nem mert ötös lottót, jobb főnököt, vagy a férjünk s az unokánk azonnali megtérését várjuk tőle. Imádkozzunk néha önzetlenül... 5. Isten az űr-korszak emberétől lényegében ugyanazt az imádkozó magatartást várja, mint a kő-baltás ősembertől: ismerje el jóakarójának és ne tartsa önmagát autonómnak, autokratának. És csodálkozzék, mint a Zsoltáros: „Uram, milyen csodálatos minden alkotásod!" Aki csodálkozik, szeret. Aki szeret: imádkozik, őt nem a „tereken és az utcákon” kell megvallani farizeus-módra, imacsörgőkkel, hanem emberséggel: A Közértben, a pult mindkét oldalán, az autóbuszon és a gyárban, előzés közben az országúton, az öregedő, elesett és visszataszító embertársban, az orvosi rendelőkben és a megint- terhes kolléganővel szemben. Ekkor „Az Úr van minden gondolatnak alján” (Ady). 6. Hamu alatti parázshoz hasonlíthatnánk az imát, amit észrevétlenül szít bennünk a Szentlélek. Jó lenne többet figyelni lelkünk Vendégére, megérteni hallhatatlan szavát. Kérni, segítsen a mi hivő hitetlenségünkön, amikor sokszor egyházától is megcsalatva érezzük magunkat, amikor azokat látjuk tanácstalannak és tehetetlennek, gyöngének és erősködőnek, akiknek hivatásuk volna, hogy utat mutassanak és kezüket nyújtsák nekünk. Segítsen hinnünk az ő egyházában, amelynek sokszor látjuk inkább emberi, mint isteni arcát, hogy higgyük, működik benne. Egyikünk sem tudja, hogy névtelenségében és a többiért, nem éppen őreá vár-e a Lélek? Éppen őreá és éppen abban a semmiségnek tűnő száraz gallyban,aminek benne ki kellene zöldülnie, hogy elvihesse a jövő zálogaként a bárkába?! 7. Az ima párbeszéd Istennel. De vajon nem beszél-e néha a hallgatás is? Lehet súlyos, mint Morusé, — mély, mint két szerelmesé, — titokzatos, mint anyáé és pici gyermekéé. Isten nemcsak másokon, eseményeken keresztül szólít meg, hanem az „alkony! szellő” csöndjében is. Álljunk figyelmes készenlétben, hogy megtaláljon a szava. 8. Van — mondják —, nőies imádkozás. A külsőséges, külsőben is tükröződő áhitat- megnyilvánulásokat, az érzelmes, fantáziadús és többnyire haszon-nélküli (van-e ilyen egyáltalán?) imákat sorolják ide. Van férfias: józan, tárgyias, átélés-mentes, arra nem is törekvő. Melyik a jobb, tökéletesebb? Isten a szív után ítél. Talán mindkettőben kellene lennie mindkettőből, és nem lenézni egyiket vagy másikat. De megvetni, kinézni van-e joga valakinek egy-egy túlzót a templomból? Gondoljuk meg: Ábrahám könny nélkül vitte Izsákot, miközben vérezve imádkozott a szíve, Dávid táncolt és hárfázott az Úr előtt, a próféták jajgatva szaggatták ruháikat. Mária biztosan hangos dalolással futott a hebroni lejtőn, sírva panaszkodott Jahvénak, amikor kereste Fiát, a kereszt alatt pedig imádkozva állt, a legnagyobb „férfiassággal". 59
