Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Lehotay Mária: Gondolat-mozaikok az imáról
tematikai” példát akar felhozni Isten minden- hatóságára, hanem Isten szeretetébe vetett bizalmunkat sürgeti. Végül is ezt egy mondattal fejezi ki: „Ezért ne féljetek” (Mt 10,29). De akkor minek egyáltalán imádkozni? Mi értelme van az imának? Vizsgáljuk kissé meg, mit is mond a Szentírás az imádságról? Ismeretes, hogy kifejezései — az imádság elméletéről és gyakorlatáról — annyira összefonódnak sajátos korabeli vallási és világszemléleti elképzelésekkel, melyek számunkra nehezen érthetők, sőt nem követhetők. De ehhez rögtön hozzá kell tennünk azt is, hogy az Újszövetség egyben kiindulási pontunk az imádság mélyebb és alaposabb megértéséhez. Vegyünk elő néhány példát. A „Miatyánk” szövege előtt az utolsó felszólítás így hangzik: „Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót mint a pogá- nyok, akik azt gondolják, hogy sok beszédükért nyernek meghallgatást... A ti Atyátok tudja, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek azt" (Mt 6,7). Vagy Pál apostol így buzdítja a Tesszalonikai közösséget: „Szüntelenül imádkozzatok" (1 Tessz 5,17). Ugyanerről van szó Lukácsnál a könyörgő özvegyről szóló példa bevezetésében: „Példabeszédet mondott nekik arról, hogy szüntelenül kell imádkozni, és nem szabad belefáradni" (Lk 18,1). Ahogy e néhány kiragadott példából is látszik, Jézus kiszélesíti az imádság kereteit. Egyrészt elhagyja a régi kultikus kereteket, és a mindennap eseményei közé helyezi: másrészt nem köti napszakhoz és időtartamhoz, hanem az ember állandó magatartásaként tekinti, (gy azután az imádság azonnal elveszíti „mágikus” karakterét és az emberi egzisztencia párbeszédének kifejezése, sőt egzisztenciális alapmagatartássá lesz. Az imádság szükségessége és fontossága tehát azon alapszik, hogy Isten az embert, mint „Te”-t alkotta meg; olyannak, aki képes a vele való párbeszédre, sőt nemcsak hogy képes rá, hanem a lényegéhez is tartozik. Mert a lényegéhez tartozik a másik embernek, a „Te"-nek is megszólítása és meghallgatása. Ha azután az ember az Istent, mint „Másikat”, mint a nagy „Te”-t megtapasztalja, akkor vele már valóban csakis mint „Te”-vel tud beszélni, és akkor az imádság feltétlenül az ember és az Isten közötti párbeszéddé válik. Már a teremtéstörténetben világosan kifejezésre jut, hogy az ember egyenesen erre a párbeszédre van teremtve. Isten csakis az emberrel kezdett el rögtön beszélni, és Te-nek szólította. Partnerének akarta, és mint partnerét, mint dialógizáló társát tiszteli is az embert. Mindjárt a teremtéskor fölkínálja számára a választás lehetőségét. És e dialógus a történelem során tovább folytatódik: az Isten beszél és az ember válaszol, az ember kérdez és az isten válaszol. Olykor épp „hallgatása” a válasz. Az imádságos párbeszédbe, amennyiben az őszinte — és enélkül imádságról nem is beszélhetünk, — természetszerűen beletartozik az ember mindennapos öröme, gondia és küszködése Is. Az imádkozó ember szükségszerűen kér is. Kérése annyira hozzátartozik ehhez a dialógushoz, hogy — Dorothee Solle szavaival kifejezve — „egy olyan imádság, amelyben nincs már mit kérni, lehet talán egy vallási eszmény, de nem emberi, mivel nem földi”. Heinrich Böll „Adóm hol voltál?” című regényének főhőséről, a háborúból hazatérő Feinhalsról íria: ......Mikor most imádkozott, a zon kapta rajta maaát, hogy valamiért imádkozik, szinte szokásból, pedig nem volt semmi sem, amit kívánt volna magának: Ilona meghalt, hát mi legyen az, amiért imádkozhatna? . . . Gyanította, hogy ma minden ember valami céllal imádkozik, eav-eqy kívánsága teliesüléséért, — Ilona azonban azt mondta neki: Azért kell imádkoznunk, hoav megvigasztaljuk Istent... — ezt valahol olvasta és megragadta; ő pedig most, kezét összekulcsolva úqy érezte, hoqy csak akkor tud maid igazán imádkozni. mikor nem lesz többé, amiért imádkozzék". Lehet, hoav az ember eavszer eliut erre az állapotra is, lehet, hoqy talán eliőn az idő, amikor az embernek. a másiknak sem. és senkinek nem lesz fáidalom a szívében: ha senki nem foq már könnyezni; akkor valóban úav tudunk maid imádkozni, hoqv nem lesz miért könyörögni. De addiq az ember és az Isten párbeszédébe szükséaszerűen beletartozik minden eaves ember öröme és bánata, sikerei, eredményei, nyomora és föl nem szárítón könnve. Vidákovich Előd GONDOLAT-MOZAIKOK AZ IMÁRÓL 1. Az imának természetes lélegzetvételünknek kellene lennie. Mégsincs így, tapasztaljuk szinte mindnyájan. Mi az oka? a) Rosszrahailó természetünk. (Amióta a történelem hajnalán elszakadtunk Istentől, erőfeszítést igénylő, nem-könnyű feladattá vált.) b) Korunk felbomlott értékegvensúlva, amelyben az aktivitásra, tapasztalható produkálásra, rövidtávú látszateredményekre tevődött a hangsúly, ezekre törekszünk. c) Előbbivel kölcsönhatásban van a mai ember ideges hajszoltsága, amely nem kedvez az elmélyedésnek, befelé fordulásnak. 58
