Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Böjt 1-5. vasárnapja, Húsvét, húsvéti idő 2-3. vasárnapja
Böjt 3. vas. (Kiv 20,1—17; 1 Kor 22—25; Jn 2,13—25) Isten „balgasága" és „gyengesége" Krisztus alakja az ellentétek harmóniája. Felleljük benne az Istent és az embert, a dicsőséget és a kiüresitést, az erőt és a gyengeséget, a bölcsességet és az emberi okoskodást meghazudtoló viselkedést. A mai olvasmány két ellentétpárt ragad ki: Isten gyengesége erősebb az embereknél, Isten balgasága böl- csebb az embereknél. Ha a hatalom szempontjából nézzük Krisztus működését, valóban úgy látszik, mintha Isten félretette volna erejét és gyengének mutatkoznék. Igaz, hogy az Ószövetség is beszél Isten hosszú türelméről, ott mégis inkább az a szemlélet, hogy a nép hűtlenségét csapások követik. A hitet Isten nagy tettei alapozzák meg. Krisztus csak egyszer ragad ostort, hogy a bűn súlyosságára figyelmeztessen. Egyébként megelégszik azzal, hogy az ítéletet emlegeti, amelyet senki sem kerül el. Szenvedése idején méginkább elrejti hatalmát: egészen áldozattá válik a vértanúságban. Az apostol erről a gyengeségről mondja, hogy erősebb az embereknél. Hiszen a türelem és a szelídség mindig az irgalom, a kímélet megmutatása. Az egész kinyilatkoztatásnak az a célja, hogy meggyőzzön Isten irgalmáról. A hívők ezrei és milliói tanúsítják, hogy ebből a gyengeségből erő árad, amely lábra állítja az ingadozó embert, s arra készteti, hogy bizalommal közeledjék. Az erőnek az ilyen gyakorlása a legnagyobb bölcsesség. Már az ószövetségi bölcs meglátta, hogy az okos ember az ellenségét is barátjává teszi, míg a balga a barátját is elidegeníti magától. Ha Krisztus mindenütt isteni hatalmára támaszkodik és nem vállalja emberi módon küldetésének következményeit, akkor nem mutatja be, hogy a küzdelmes élet lehet érdemszerző és hogy az erény tiszteletre méltó. Sőt nem lehetett volna reményünk forrása sem. Nem lenne példaképe azoknak, akik nem rendelkeznek természetfölötti hatalommal, akik ki vannak téve igazságtalanságnak és nincs más választásuk, mint a tehetetlen düh vagy az Istenbe vetett bizalom. Böjt 4. vas. (2 Krón 36,14—16; 19—23; Ef 2,4—10; Jn 3,14—21) Isten szeretete a világ iránt A hit legnagyobb próbatétele talán ez a kijelentés: Isten szereti a világot. Az élet inkább az ellenkezőjét mutatja. A világ tele van bajjal, igazságtalansággal, reménytelenséggel. Ezért egyesek úgy gondolják, Isten egyetlen mentsége az, hogy nincs. Mások arra gondolnak, hogy Isten kilépett a világból, meghalt számára és sorsára hagyta, ezért az ember tragikus lény. A keresztény szemlélet Isten üdvtörténeti tetteiből indul ki. A világ az ember világa: az öncélú, akaratos, kutató és saját függetlenségére féltékeny emberé. A világ olyan, hogy érvényesülhet benne az ember szabadsága, törekvése, sőt bűne is. Az ember ebben a világban szabadon dönthet a jó és a rossz között, viszont rákényszerül arra, hogy keresse az élet értelmét és belássa teremtményi kicsiségét. Az üdvösség története éppen arról győz meg, hogy Isten ezt a gyarlósággal és bűnnel teli világot karolta fel és vezeti a természetfölötti cél felé. A megváltást úgy hajtja végre, hogy nem veszi el az ember szabadságát és meghagyja a világot fájdalmas küzdőtérnek. De módot ad arra, hogy igazi partnerként felismerjük őt és úgy közeledjünk hozzá. Tettei, ígéretei, kegyelmének hatásai módot adnak arra, hogy felismerjük őt és meglássuk atyai gondviselését. Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy biztos reménnyel ajándékozott meg bennünket. Az elmúlás kietlenségével szembeállította az örök életet, a bűnnel a megbocsátást, a halállal a feltámadást. A síróknak vigasztalást ígért, az éhezőknek bőséget; biztosított az igazság teljes győzelméről, a béke és a szeretet megvalósulásáról. A reménnyel erőt önt belénk a helytállásra. Ezek az ígéretek az üdvtörténet legnagyobb eseményén nyugosznak: Az Atya nem kímélte Fiát, hanem áldozatul adta. Azóta a kereszt ilyen biztosíték. De egyúttal felhívás arra, hogy a mi feleletünk is csak az áldozatos szeretet lehet. Böjt 5. vas. (Jer 31,31—34; Zsid 5,7—9; Jn 12,20—33) Jézus „órája" A szenvedés napjai Jézus számára azt jelentették, hogy véglegesen vállalta küldetésének következményeit. Tanítása és viselkedése egyesekben hitet fakasztott, másokban gyűlöletet ébresztett. Ha hű akart lenni küldetéséhez, helyt kellett állnia akkor is, ha a feladat teljesítése életébe kerül. Ezt a helytállást any- nyira értékeli, hogy kijelentése szerint „ezért az óráért jött a földre". Itt tette rá a pecsétet életművére. Engedelmességével megdicsóítet- te az Atyát és áldozatával kiengesztelte a bűnt. Különös azonban, hogy nem saját elhatározásáról beszél, nem azt ígéri, hogy szilárdságával megdicsőíti az Atyát, hanem kér: Atyám, dicsőítsd meg nevedet. Mint fiú egészen az Atyából él, tőle kapja a parancsot, az erőt és a jutalmat. A megváltással az Atya 31
