Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Böjt 1-5. vasárnapja, Húsvét, húsvéti idő 2-3. vasárnapja
EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA Böjt 1. vas. (Tér 9,8—15; 1 Pét 3,18—22; Mk 1,12—15) Isten és az ember találkozása A találkozás fokozatait az üdvtörténet eseményei jelzik. A kinyilatkoztatás Isten közeledése. Egyeseket kiválaszt és rajtuk keresztül üzen vagy rajtuk keresztül mutatja meg hatalmát és irgalmát. ígéreteket ad, csodálatos tettekkel igazolja mindenhatóságát és szentségét. A természet erőit felhasználja jutalmazásra vagy büntetésre, szövetséget köt és elkötelezi magát az embernek. Viszonzásul engedelmességet és hűséget követel. Az Ószövetségben a törvény megtartásával és a templom szolgálatával azt kellett igazolni, hogy a hivők Isten népének tartják magukat s az ő ígéreteire építik jövőjüket. Jézus Krisztus már a teljesülésre hivatkozik: az Isten országa elközelgett. Sőt jelen van személyében és az általa hozott megváltásban, de csak azok válnak részesévé, akik lelkileg hajlandók befogadni. A befogadáshoz kettős előkészület kell: térjetek meg és higgyetek az evangéliumnak. A megtérés a tiszta látás előfeltétele. Rá kell jönnünk, hogy a bűn saját ösztöneinknek, a kényelemnek, a gőgnek, a kapzsiságnak szolgálata. Tulajdonképpen a bűnnel is boldogságunkat keressük, de amit megszerzőnk, éppen olyan múlandó, mint mi magunk. A bánatban benne van a kijózanodás. Meglátjuk, hogy mire vagyunk képesek magunktól és mit várhatunk Istentől. A teljes igazságot, a szereteted boldogságot, az élet teljességét csak adományképpen kaphatjuk meg. Az evangélium azt hirdeti, hogy Isten elhozta mindezt. Ő nem elvont eszme, hanem eleven személy, aki Jézus Krisztusban felénk fordult és megmutatta, hogy nem idegenkedik tőlünk. Nem fölényesen, nem ünnepnapokon, hanem az élet egész keresztmetszetében akar találkozni velünk. Ott van a gyermek mosolyában, a szülők aggódásában, a munkában, szórakozásban, a szenvedésben és haláltusában egyaránt. Feltámadása igazolta, hogy a földi élet beletorkollik Isten boldogságába. A vele való találkozás az élet megoldása. Böjt 2. vas. (Tér 22,1—2; 9a; 10—13; 15,18, Rám 8,31—34. Mk 9,2—10) Isten dicsősége emberi alakban Az apostoli igehirdetés úgy tekintett vissza Krisztusra, mint „akinek arcán meglátta felragyogni az Isten dicsőségét" (2 Kor 5,6). A táborhegyi jelenet már eleve felhívta a figyelmet arra, hogy ez a dicsőség egész emberségében el van rejtve, tehát egyszer véglegesen meg kell mutatkoznia. Hallgatói és tanítványai észrevették, hogy beszédéből, tetteiből, követelményeiből, ígéreteiből Isten ereje és szentsége sugárzik ki. Szenvedése, halála és feltámadása végül meggyőzte őket, hogy akivel ez történik, aki így viselkedik, az nem lehet más, mint akinek mondja magát: az Isten Fia. Jézusnak, a hozzánk hasonló embernek ez az egyedülálló dicsősége: benne az Atya egyszülött Fia jött hozzánk. Az emberi életet, a munkát, a kötelességteljesítést, a szenvedést és a halált megtöltötte isteni tartalommal. Igazolta, hogy a földi élet végtelen értékeket hordozhat. Krisztus mint megváltó azt akarta, hogy saját istenfiúi dicsőségét mi is átvegyük. A hit és a keresztség által őt öltjük magunkra (Gál 3,27), az ő életét éljük, az ő Lelkének templomai leszünk. A kegyelmi állapot rejtett módon véghezviszi bennünk a színeváltozást: a teremtményből, a szolgából Isten gyermeke lesz, akinek az a hivatása, hogy élete, tettei, szavai, imája, szenvedése és halála erről az isteni szikráról tanúskodjanak. A bennünk levő kegyelem és az erkölcsi erőfeszítés a záloga annak, hogy a dicsőség a feltámadásban külsőleg is megnyilvánuljon rajtunk. A mai szentlecke rámutat arra, hogy a megváltásnak ezért a módjáért az Atya is meghozta az áldozatot: nem kímélte Fiát, hanem odaadta mindnyájunkért... A szeretet, tisztelet, kiengesztelődés csak személyes áldozat gyümölcse lehet. De tudjuk, hogy az áldozatos élet milyen belső forrásból táplálkozik. 30
