Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - TÁVLATOK - "Akinek hite van, nem remeg" (XXIII. János pápa) - a zsinat utáni lelkiség alakítása
szómmal e tudományhit bűvöletében élnek. E tudományhit oly mély gyökeret vert a ma átlagemberének tudatvilágában, hogy számos — egyébként jószándékú — keresztény számára is már-már kizárólagos erkölcsi, sőt vallási normák forrásává vált. Ha csak erre gondolunk, máris érthető, sőt szükséges, hogy az egyház egyre céltudatosabban törekedjék — épp krisztusi küldetésére hivatkozva — az evangéliumi gondolatvilág hamisítatlan tartalmának megőrzése mellett a vallási élet modernizálására, az adott realitásokkal számoló belső lelki megújulásra. Fentebb idéztük XXIII. János pápa zsinati megnyitó beszédének egy-két gondolatát. Szó esett arról, hogy az egyház feladata — figyelembe véve az ember testi-lelki igényeit és adottságait — az egyéni és közösségi vallásosság, lelkiség megújítása. Mindennek előzetes feltétele, hogy a teológia és igehirdetés (a kettő nem szakítható el egymástól) az eddiginél sokkal reálisabban írja le, illetőleg irányítsa a hivő élet alapjait és gyakorlatát. Közismert, hogy a „lelki életnek" alapvető és ősi gyakorlatai, így a szentségi élet, az igehirdetés (adó- és befogadó értelemben), a liturgia végzése (liturgikus lelkiségre és nem csak oly külsőségekre gondolunk, mint pl. a liturgikus tér kialakítása), de még a szerzetesi élet is csak „harmadsorban" függvényei az „intézménynek”, vagy épp az „intézményességnek". Mindezek „másodsorban" az ember lélektani adottságainak vagy épp gátlásainak tükörképei, „elsősorban" pedig azoktól az; adottságoktól illetőleg reflexióktól függnek,] melyeket egyrészt (olykor súlyos teherként) az előző generációk hagytak ránk, másrészt a’ keresztények egyre tudatosabban kell, hogy' bensőleg feldolgozzanak, lelkileg-szellemileg magukévá tegyenek. Mindezt röviden így foglalhatnánk össze:' nincs, nem is lehet vallási-lelki megújulás fe anélkül, hogy ne szembesítenénk önmagunkat saját múltunkkal (mindenek előtt az evangé- £?• Hum „ítélőszéke" elé állva), azután a környe-’p ző világgal (ugyancsak az evangélium érték- :/ mércéjén mérve le azt) és szükség esetén ki v ne lépnénk abból a magunk által és magunk számára kialakított, „bűvösnek” vélt körből,“'f mely ma már sem lelkiséget, sem védettséget r nem jelenthet, hanem sokkal inkább csak ) „gettót”, rezervációt, vagy esetleg „műemlék- . védelmet” biztosíthat intézményeink és ön-,1 magunk számára. ’ s A konkrét program megvalósítása nem könnyű, és semmiképp sem épülhet egyéni improvizációkra. A tényhelyzetet alapvető kortünetek, a ma emberének igényei, belső megújulási törekvése jellemzik. Csak egy-kettőre utalunk: a kölcsönös megbecsülésre építő pluralizmusra, a Krisztus által biztosított szabadságtudat feléledésére, a konfliktusszituációk öntudatos kihordására és feloldására való őszinte törekvésre, az igazság és igazságosság utáni éhségre és vágyra. Tényként kell elkönyvelnünk azt is, hogy a mereven megfogalmazott tantételek és paragrafusok nem csupán a biztos bázist, de egyben komoly nehézségek csíráját is jelentik. A változhatat- lannak vélt szokások fiatalok ezreit ijesztik el, az időseknek pedig nem egyszer a megszokott terhet jelenti csupán. Szóljunk-e továbbá azokról, akik szerint ma is mindenben ellene kell mondani a világnak? Az „ellenállók” gyászos hadáról, akik szerint az egyház legfeljebb csak ruházkodásában korszerűsödhet, de semmiképp sem mutathat fel lelki stílusában, arculatában új vonásokat; akik könnyen elfelejtik vagy észre sem veszik, hogy bizonyos „kánoni” formák, megszokott „kenetesség" még a legbuzgóbb igehirdető és lelkiatya számára is lehetetlenné teszik, hogy az „éhezőknek" valódi táplálékot adjanak, hogy felfedjék Krisztus igazi tanítását és feltárják rejtett kincseit. Természetesen az ún. „világnak" is szemére lehet mindezzel kapcsolatban egyet s mást vetni. Az egyháztól, pontosabban Krisztustól egyre jobban eltávolodó társadalom a krisztusi törvény nélkül, a szeretet nélkül, nem tud mit kezdeni szabadságával. Nem tud azonban megbirkózni a világ felé forduló egyház, a krisztushivők őszinte feltárulkozásával sem. Zavarba jön, csodálkozik, sőt olykor egyenesen gyanakvással fogadja azt. Egyesek talán úgy 'vélik, hogy a szekularizációs folyamat úgyis („elintézi” majd a vallásos beállítottságot, fkioltja a lelkiség utáni igényt. Jól látják ugyan, |hogy az egyház újabb „Sturm und Drang” korát éli, ugyanakkor azonban elfeledik, hogy fez minden emberekből álló közösség időszakos élettörvénye. Vannak természetesen sokkal konkrétabb problémáink s ezek nyomán támadó feladataink is. így pl. a bűnbánati gyakorlat alább- hagyásának egészen biztosan köze van a hagyományos „gyóntatószékhez" és bűnlajstromokhoz, „lelkitükrökhöz”. Ennél azonban mélyebbre is nézhetünk: köze van a téves vagy helyes normaértelmezéshez, a még mindig kísértő kazuisztikus-farizeusi erkölcsi szemlélethez és az „Isten gyermekeinek szabadságára" vágyó lelkülethez is. Elég, ha Krisztus korára, a másokra súlyos terheket rakó aprólékos előírásokkal operáló farizeusi morálra utalnak. — A hitélet megnyilvánulásaival kapcsolatos érdeklődéshiány, a tömegek visszavonulása is érthetővé válik, kiváltképp, ha megfontoljuk, hogy a mának embere nem kívánja „mágikus ceremóniákkal” tarkítani hétköznapjait (v. ö. TEOLÓGIA, IV. 1970. 27. sz.). Ki akarja tárni lelkét a szentségi kegyelem felé, de nincs szüksége oly „misztériumjátékokra”, mint pl. a középkor 27
