Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 1. szám - TÁVLATOK - "Akinek hite van, nem remeg" (XXIII. János pápa) - a zsinat utáni lelkiség alakítása

emberének. Ha mégis hasonlóra vágynék, ezt „jobb rendezésben" és „alakításban” máshol is megkaphatja. Jól tudjuk, hogy a hit, az ima és a lelki igényből fakadó keresztény élet mindennél mérhetetlenül több. Mindaddig azonban, amíg ezt hitelreméltóan nem hirdetjük és nem tárjuk a világ elé, ne várjunk eredményt sem új rubricisztikus előírásoktól, sem azok begyakorlott megtartásától. — A papság és szerzetes-közösségek közismert utánpótlás gondjai szervesen összefüggnek a tekintély válságával. Az únos-úntalan kvázi-tévedhetet- lenséggel, „Isten nevében" fellépő, az Isten akaratára hivatkozó egyházi elöljárók elveszítették nemcsak a maguk, de a papi- és szerzetesközösség emberi arculatát is. Elfelejtették, hogy számunkra csakis e világban és testben, azaz emberi módon lehet „lelki életet” élni. A papi- és szerzeteshivatások felvirágzása — nem gondolva Isten esetleges rendkívüli kegyelmi közbenyúlására — csakis akkor várható, ha mindkettő teljes tartalmat adó, értelmes, egzisztenciális életformává válik. E tartalmat és annak külső formáit is gyökerében mindenkor Krisztus evangéliuma, konkrét módon viszont mindig az adott helyzet, az emberi közösség és az egyház által meghatározott feladatok és igények nyújtják.

Mindezeken és még számos konkrét problémán túl vagy épp előtt elénkmered a kínzó kérdés: van-e még szüksége a világnak az egyházra, annak látható megjelenésére? Van- e szükség még ma is spiritualitásra, krisztusi lelkiséqre? Afelől nem lehet kétségünk, hoqv ha valóban van hitünk, akkor feltétlenül igennel válaszolunk e kérdésre. Válaszunk azonban csak akkor lesz meggyőző, ha a valóban Krisztus szándéka szerinti egyházra, annak tanítására és gyakorlatára aondolunk. Nem szabad visszariadni a megállapítástól: az egyházban nem minden a Szentlélek vezetése és szándéka szerint történt. Minden igaz megújulást és fejlődést a Lélek ereje hatott át: de volt egyházunkban helytelen, téves irányba mutató fejlődés is, mely nem az Isten országa, hanem nagyon is a földi berendezkedés, a „maradandó lakás” kényelmének és „hatalmi egyensúlyának” szolgálatában állt. Arról sem feledkezhetünk el, hogy a sokat hangoztatott „világ felé fordulás" nem fogja feltétlenül „meghatni” a világot. Krisztus kifejezett szolgálatot és áldozatot vállalt, nem pedig lelkesedő vagy mindentudó orvosként kínált az evilági bajokra patent megoldásokat, recepteket. Tudjuk azt is, hogy szolgálatunkat és áldozatainkat olykor eltakarja saját bűneink sötétsége. Nem lehetünk utópisztikus álmodozók: a „világ egyszersmind lehúzó erő is; de ne legyünk farizeusi képmutatók sem: bár tudatosan vállaljuk Krisztusnak a világban véghezvitt szolgálatát és áldozatát,

ugyanakkor csakis kritikus távolságtartással végezhetjük eredményesen e feladatokat.

Úgy véljük, itt érkeztünk el napjaink alakítandó lelkiségének, a mai spiritualitásnak alapproblémájához. Nem lehet „lelki ember” vagy épp „vallási közösség" az, amely a feltétlenül érlelő vitákat és véleménykülönbségeket fontosabbnak tartja, mint magát az ügyet, Jézus Krisztus ügyét. Minden alakulásra és átalakulásra épp azért volt és lesz is szükség, hogy valóban Krisztus, az általa képviselt „ügy" jusson diadalra. Természetesen — épp ez „ügy” érdekében — nem szabad visszariadnunk a valóban érlelő, a jobb felé vezető „könnyed” vitáktól sem. „Annak a humorérzéknek hiánya és az az ingerültség és ingerlékenység, amely ma egyházunkban és teológiánkban lángra kapott, talán a legerősebb ellenérv, amit a mai kereszténység ellenében fel lehet hozni” (Walter Kasper). Építsük le gondolkodásunkban, vessük ki lelkivilágunkból a „barát-ellenség” kategóriának kizárólagosságát. Aki még a spiritualitás vonatkozásában is csak a „konzervatív” és „progresszív” kategóriákban képes gondolkodni, az valóban vonuljon a pusztába.

Az egyház a zsinaton átlépett a Rubikonon. Akik mégis visszamaradtak, azok már nem az „orthodox hit” őrzői, hanem vagy született ellenzékiek, vagy remegő, túlontúl óvatos emberek. Valamiféle modern szektának tagjai, akik még mindig csak ott tartanak, hogy eldöntsék: vajon van-e helye Krisztus egyházában, a „lelki emberek” között a „körülme- téletleneknek”? Lelkiekben való elmélyülést sem régen, sem ma nem várhatunk a paragrafusokat, az ősök szokásait kínos gonddal őrzőktől, csakis a bátraktól. Nem csupán egy híd vagy felhőkarcoló megalkotásánál van szükség alkató erőre és fantáziára, hanem „Isten templomának”, — mely lelkünk, mely mi vagyunk — építésénél, formálásánál is.

Mindaz, aki az egyház és annak belső éltető eleme, a spiritualitás megújításán munkálkodni kíván, ne feledje XXIII. János pápának már halálos betegségében mondott szavait: AKINEK HITE VAN, NEM REMEG. Aki valóban a hitből él — iustus meus ex fide vivit (Zsid 10,38) — az nem remeg, ha egy korszak elmúlik, ha az ébredő újnak kell építőmunkásává szegődni. Nem, mivel csakis az időbeni, az emberi múlhat el, a „sziklaalap", Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Nem remeg, mert szárnyakat kap, ha élteti a tudat, hogy saját lelkének ügyét, a hivő közösség ügyét és az emberiség nagy családjának ügyét egyaránt előbbre viszi; ha Isten előtt vállalt felelőssége tudatában merít és nyújt az „életet adó igékből”; azokból, melyek valóban és egyedül képesek „örök életet” biztosítani. A szőlőtő és szőlővesszők, a fő és test, Krisztus és az egyén meg a hivő közösség

28