Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - FIGYELŐ - Paleta Éva: Korunk nagy "megtérője"
got, ami minden eddigit felülmúl s ami megkönnyíti a közbeeső időt. Milyen furcsa, hogy nem láttam eddig, mit jelent s csak most fogom fel, hogy egyedül Istenért kell élnem. Ű életem s minden tettem centruma. — Egy baráti összejövetel után történt. — Kimentem reggeliért. Tojással, tószttal, és kávéval tértem vissza és zsebeim tele cigarettával. De nem volt kedvem rágyújtani. Ettünk, beszélgettünk, mindent eltüntettünk és valakinek eszébe jutott, hogy sétáljunk el a Csirke Dokkig. — Mindezenközben egy ötletem támadt, ötlet, ami önmagában is elég ijesztő volt, de sokkol bámulatosabb összefüggéseiben. Ahogy ott ücsörögtünk még a padlón, reggelizve, lemezeket hallgatva, eszembebotlott: pap leszek. — Fogalmam sincs, hogy miért. Nem volt a kiábrándulás reakciója, hogy fáradt lettem volna és nem érdekelt az élet. Éltem én azért minden hiábavalósága ellenére. Nem volt a zenétől, vagy a friss levegőtől sem. Hiszen az elgondolás, ami hirtelen belémplántáló- dott, és nőtt, nem volt beteges és gyötrő, amilyenek az érzelmi sürgetések szoktak lenni. Nem volt az sem szenvedélyes, sem ábrándos. Erős volt, kedves, mély, tartós vonzódás, de nem kívánságszerű valami érzékelhető jó után. Valami, ami a lelkiismerettel függött össze. Új és tiszta érzés arra vonatkozóan, hogy ez az, amit valójában tennem kell. Ahogy kimentünk, azt gondoltam; — pap leszek. — Gibney elment haza. Peggy és én ücsörögtünk még egy kicsit a piszkos folyóba bámulva. Aztán elkísértem a magasvasútig. Azt mondtam neki: Peggy, azt hiszem, kolostorba vonulok és pap leszek. — Nemigen ismert engem és egyébként sem volt különösebb fogalma, mit is jelent papnak lenni. Nem sokat tudott rá mondani. De mit is várhattam, hogy mondjon? örültem, hogy végre egyedül vagyok. Mielőtt bementem ebédelni egy kis kifőzésbe, bementem a katolikus szent Veronika könyvtárba és kivettem egy zöld kis könyvet a jezsuitákról és amíg ettem, azt olvastam. — Mit jelentsen ez? Mit kell tennem? — Agyam valamiféle válasz után tapogatott. Valami ösztön a 16. utcába hajtott a Xavéri szent Ferenc templomba. Sohasem voltam még ott. Nem is tudom, miért mentem. Az épület sötétnek és kihaltnak tűnt. A templom kapui zárva voltak. Az utca is üres volt. Mór-már csalódottan távozni akartam, amikor észrevettem egy, a templom alagsora felé vézető ajtót. Egy csomó lépcsőn mentem lefelé és szinte rejtve a lépcsők alatt megtaláltam a főkapu felé vezető ajtót. Valami súgta: próbáld meg. — A súlyos vaskifincsre tettem kezemet s egy alsó templomban találtam magam. A templomban fény volt, tele volt emberekkel és kint volt az Oltáriszentség. Akkor értettem meg, miért is kellett idejönnöm. Valami novéna volt, vagy szentóra. Nem tudom. Elkezdték énekelni a Tantum ergo-t. Munkások, szegények, asszonyok, diákok ... Szent Tamás himnuszát. A fehér Ostyára szegeztem szememet. És egyszerre világossá vált, hogy életem krízisben van. Jobban, mintsem gondoltam. Egyetlen szótól függött, az én döntésemtől. A krízis perce volt, de a kérdésé is, az örömé is. Egy pillanat alatt rendbeszedtem gondolataimat, hogy mekkora kegyelem érte lelkemet! — Ez alatt a perc alatt életem örvény szélén lógott, de ez a szeretet örvénye volt. Az örvény Isten volt; és rámszege- ződött a kérdés: valóban pap akarsz lenni? Ha igen, mondd hát... — Egyenesen az Ostyára néztem s tudtam, hogy Ki az, akire most nézek. Azt mondtam: — Igen, pop akarok lenni, egész szívemmel akarok. Ha ez az akaratod, tégy pappá I” — A még világi kori naplójában leírja egy havannai élményét. 1940. ápr. 29-én történt. (Kísértetiesen emlékeztet Paul Claudel sorsdöntő Notre Dame-i élményéhez, önéletrajzában is megemlékezik róla.) szent Ferenc templomában voltam Havannában. Vasárnap volt. Egy másik templomban áldoztam. Ide azért jöttem, hogy még egy misét hallgassak. Az épület tömve volt. Elől, az oltár előtt gyermekek hosszú sora állt. A kon- szekráció következett. A pap felemelte Oz Ostyát, majd a kelyhet. Előtörtek a gyermekhangok: „hiszek...” — Hangos volt, tiszta, friss, boldog és győzelmes. Jó nagy kiáltás volt, ami ezekből a kicsi gyerekekből jött, a hit örömteli bizonyítása. És akkor még ezerszer világosabban megértettem, realizáltam, ami az oltáron az átváltozásban történt. Az átváltozás szavai Isten jelenlétét realizálták oly módon, hogy Őt hozzám tartozóvá tette. Érinthetetlen volt, mégis mennydörgésként ért. Fény volt, semmi más látható fényhez nem hasonlítható, és oly mély és oly bensőséges, ami úgy látszott, hogy minden addigi tapasztalatomat megsemmisíti. Ami engem a leginkább megdöbbentett, ez a fény bizonyos értelmében mégis „mindennapi” volt, — és ettől szinte elállt a lélegzetem! Ez a fény mindenki számára kínálkozott és ebben semmi furcsa és rendkívüli nem volt. Mintha egyszerre élesen láttam volna azáltal, hogy megvakított Isten jelenlétének a megnyilvánulása. Hogy utólag elbeszélve fénynek nevezem, az metafora. Mintha kontaktus keletkezett volna értelmem és az Igazság között, Aki fizikailag reálisan és szilárdan ott volt előttem az oltáron. De äz a kapcsolat nem volt képzelt és absztrakt: konkrét volt, tapasztalati, a tudás területére tartozott, — igen, de 252
