Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 4. szám - FIGYELŐ - Paleta Éva: Korunk nagy "megtérője"

KORUNK NAGY „MEGTÉRÖJE”

Nemcsak a régmúlt keresztény történelme tud nagy „pálfordulásokról". Ma is ezrek és ezrek térnek meg, sőt valamennyien — szinte nap-nap mellett — újra és újra átmegyünk a megtérés folyamatán. Ez az átalakulás legtöbbünkben talán nem is tudatosul és mások számára sem észrevehető. Egyik-másik megtérőre azonban felfigyel a világ, a hírnév reflektorfénye vetül rájuk. Ezeknek a „nagyoknak" — akik hatásukban nagyok, akik kiemelkedő hitvallók — tanúságtétele legfőképpen a sok „kis" megtérőt segíti. Éppen azzal, hogy világosan elénk tárják az Istenhez térés folyamatát, hogy tudatosítják a bennünk is zajló, rejtett folyamatot. Korunk nagy megtérője, Thomas Merton (1915—1968) élményeiben, vallomásaiban így ismerhetjük fel korunkat — önmagunkat. (A szövegben szereplő idézetek a tanulmány szerzőjének fordításai.) — (A szerk.)

író, költő, tanár, irodalomtörténész, trappista szerzetes. Festőművész szülők gyermeke. A spanyol—francia határ hegyeiben született. Édesapja újzélandi, édesanyja észak-amerikai volt, Párizsban találkoztak és összeházasodtak. Szüleit rendkívüli embereknek tartja. Munkakészséget és valami „királyi szemléletet" örökölt tőlük, mellyel a világot a maga reális valóságában tudta nézni, „nem mintha valaha is pénzünk lett volna — írja — de mert minden bolond tudja, hogy az életörömhöz nincs szükség pénzre" — (The Seven Storey Mountain). Édesanyja halála után édesapjával járja a világot. Iskoláit is több helyen végzi. Franciaországban, Angliában, végül is az Egyesült Államokban fejezi be az egyetemet. Ennek köszönhető összefogó áttekintése, iskolázott, ragyogó intellektusa. Szellemisége lenyűgöző, finomművű kapcsolással és földönjáró egyszerűséggel, józanul és humorral foglalja bonthatatlan szintézisbe mindazt, ami leikies, ami érzékeinkkel tapasztalható. Protestáns apjának őszinte hite minden bizonnyal indításul szolgált küzdelmes Istenkereséséhez, ami végül is a katolikus hithez vezeti. Különféle vallások templomaiba jár, katolikus szerzőket olvas, döntően hat rá Joyce, Waugh, Ffopkins, a jezsuiták és a ferencesek. 1938 novemberében tér a katolikus hitre. Megtéréséről így ír.

— „Magamhoz vettem egy könyvet Hop- kinsról. Arra gondolt, katolikus lesz. Irt Newmannek (akkor még nem volt kardinális), hogy katolikus szeretne lenni. Hirtelen forrni kezdett bennem valami. Piszkált, sürgetett. „Mire vársz? Mit ülsz itt? Miért habozol? Tudod, mit keíl tenned. Miért nem teszed hát?" Fészkelődtem a székben, cigarettára gyújtottam. Néztem az esőt az ablakon át. Megpróbáltam elhallgattatni a hangot. „Ne cselekedj impulzusok nyomán! Ostobaság! Nem ésszerű. Olvasd inkább a könyved!" — Hopkins azt írja Newmannek, hogy nem tud dönteni. „Mire vársz?” — ismételte a hang — Mit ülsz itt? Semmi értelme, hogy tovább habozz! Miért nem kelsz fel és mégy?”— Felálltam és nyughatatlanul mászkáltam a szobában. „Abszurdum" — gondoltam — „Father Ford nem lesz most ott. Csak az időmet pazarolnám." — Hopkins írt Newmannek s Newman felelt, hogy keresse fel. — Egyszeresek nem bírtam tovább. Letettem a könyvet. Vettem az esőköpenyem és elindultam a lépcsőn. Ki a Broadway felé az esőben. Egyszerre minden énekelni kezdett bennem. Békével énekelni, erővel énekelni, és meggyőződéssel énekelni. Kilenc háztömbnyit kellett sétálnom, azután befordultam a 12. utca sarkán és a téglatemplom és a plébánia előtt voltam. A kapuban álltam, meghúztam a csengőt és vártam. Mikor ajtót nyitottak, azt mondtam: — kérem, beszélhetnék Ford Atyával? — Ford Atya házon kívül van. — Majd később visszajövök, — gondoltam. Visszaléptem az utcára és megláttam Ford Atyát, ahogyan a Broadway felől jött a saroknál. Lehajtott fejjel, elmerültem gyors tempóban közeledett. Hozzáléptem és azt mondtam: „Atyám, beszélhetnék önnel?” — „Hogyne" — mondta, s meglepetten felnézett. „Persze, természetesen jöjjön be!" — Leültünk a kis fogadóban a kapu mellett. És én azt mondtam: „Atyám, én katolikus akarok lenni." — Ha az emberek jobban megbecsülnék, mit jelent megtérni a buja vad pogányságból, a kannibál, vagy egy ősi római szellemi szintjéről, az élő hitre és az Egyházba, nem tartanák a katekizmust silány és fölösleges valaminek. Beléptem hát annak a gravitációnak örök mozgásába, amely Isten igazi élete és szelleme: Isten gravitációja a Maga végtelen természetének mélységei felé, vé- getnemérő jósága felé ... és Ő kikiáltott értem mérhetetlen mélyeiből. — Oly nagyon vár, tettre vár az Ö vezetése mellett, mintha csak az én eszemmel gondolkodnék és az én akaratommal akarna. Ezért hívott. Ezért teremtett. Ezért halt meg Krisztus a kereszten. — Azon a napon beláthatatlan birodalom kapuja nyílt meg számomra. Mindenekelőtt edd napi Kenyeredet, mely nélkül nem élhetsz és jöjj, ismerd meg Krisztust, akinek élete az Ostyában táplál és Ö megízlelteti veled az örömöt és a boldogsá-