Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - FIGYELŐ - Péteri Pál: A mai ember bűntudata
értékessé tennie. Az igazi értékek, — a jó, az igaz, a szép — egyben olyan feladatok is, amelyek valamilyen formában minden embernek életfeladataivá válnak. Ha az ember ezekről elfeledkezik, ha a jó helyett a rosszat, az igaz helyett a hamisat, a szép helyett a csúnyát választja, saját lehetőségeit fordítja helytelen irányba. Nem engedi meg önmagának, hogy a valódi értékeket elérje. A látszat-értékek pedig sohasem elégítik ki az embert, mert az ember alaptermészete mindig a valódi értékekre irányul és kizárólag azoknak a birtoklása teheti az embert boldoggá. Az értékrend félborítása, a hamis értékekre való törekvés: a bűn. így tekintve a bűn nyilvánvalóan sokkal inkább folyamat, mint pontszerűen felfogható tett. Ugyanezt a természetes létrendben megmaradó gondolatot átvihetjük a természetfölötti síkjára is. Meglehetősen jogászi megfogalmazás azt mondani, hogy a bűn Isten törvényének áthágása. Ez igaz, de ez a bűnnek csak egyik oldala. Ez is csak „pontszerű" bűnfogalom. Éppen az hiányzik belőle, ami az Isten—ember kapcsolatnak a lényege. Isten a teljes embert fogadta gyermekévé, hívta meg szolgálatára. Erre az isteni hívásra is a teljes ember válaszol: nem egymástól elválasztott egyes tettekkel, hanem egész életével. Az ember élete születésétől haláláig egyetlen válasz Isten hívására. Ez a válasz lehet „igen”, vagy „nem". Az „igen” jelenti a hívás elfogadását és ennek eredményeképpen Isten gyermekeinek kegyelmi életét. A „nem" jelenti a hívás visszautasítását. Ez a bűn. A bűntudat pedig annak a megállapításában jelentkezik, hogy Isten hívását visszautasítottuk. E szemléletmód alapján az ember számára mindennél fontosabb, hogy kapcsolata Istennel rendben legyen. Ennek a viszonynak az elromlása, a bűn tehát a legnagyobb rossznak számít. Az ilyen bűntudat már joggal nevezhető helyesnek. De még itt sem állhatunk meg. Nem elég, ha egy-egy embert mindenki mástól elszakítva vizsgálunk. Az ember társas lény, beletartozik sokféle közösségbe a családtól kezdve az emberiségig. Korunknak egyik általánosan elfogadott gondolata az emberiség összetartozása. Sőt, ma már nemcsak az emberiség összetartozásáról beszélnek, hanem az egyetlen, összetartozó világról (one world), amelyben minden mindennel összefügg, mindenki mindenkiért felelős. Ennek a gondolatnak az érvényesülése a teológiában is megfigyelhető. A 2. Vatikáni zsinat nyomatékosan hangsúlyozta a közösségi gondolatot, Isten népének összetartozását. A bűntudat kérdésének tárgyalásánál is különleges helyet kell biztosítani ennek a látásmódnak. Az ember feladata nem az, hogy közösségeket alakítson, hiszen azok úgyis megvannak, hanem az, hogy átélje a közösséghez tartozást. A bűn éppen ezt nem veszi figyelembe. Minden bűnnek van közösségi vonatkozása. Itt azonban nem elég csakis az erkölcstanban „idegen bűn”-nek nevezett bűnfajtákra gondolni. Más bűnének segítése, más bűnre tanítása és az ehhez hasonlók, — mindez nyilvánvalóan közösségi vonatkozást is jelentenek. De ezen túlmenően minden bűn a személyiség megsebesülése, amely erkölcsi gyengüléssel jár. Ha pedig valaki rosszabb lesz, akkor a közösségben is rosszabbul tölti be a helyét. Tehát minden, még a leginkább egyéninek tűnő bűn is, következményeiben árt a közösségnek. Ha valaki rossz célokért küzd, gondolatait és tetteit ezen rossz célok elérésére irányítja, nemcsak önmagának árt, hanem mindazoknak, akikhez tartozik. Egy hatalmas mozaikkép szépsége attól függ, hogy minden apró kövecske megkapja-e benne a neki járó helyet. Ha hiányzik egy-egy kő, már nem tökéletes a kép. Ha egy-egy ember nem jól tölti be saját helyét, azt az egész közösség megsínyli. Mindezek alapján úgy látszik, hogy a bűn egyéni és közösségi szemléletmódját nem szabad szétválasztani. A bűnt csak egyféleképpen lehet vizsgálni. Amint nincs társadalmon kívüli ember, éppen úgy nincs olyan bűn sem, amely csak az egyénnek árt. Itt jutunk el a már említett „one world", egységes világ gondolatához. Mindenki mindenkiért felelős. Az embernek rá költ ébrednie arra, hogy minden tettével elősegíti vagy akadályozza embertársai haladását, boldogulását. Ezt a gondolatot mindenkinek el kell fogadnia, akár a természetes erkölcs síkján áll, akár elismeri Istennek, mint az erkölcsi rend alkotójának szerepét. A helyes bűntudat csak akkor alakítható ki, ha a bűnről így gondolkodunk. És ennek a helyes bűntudatnak kialakítása feltétlenül az egyén és közösség javára válik. Péteri Pál 250
