Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 4. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Homilia-vázlatok újév napjára, vízkeresztre és az év 2-7. vasárnapjára

tőivé. Küldetésük azonban bizonyos fokban mindenkire vonatkozik, aki a hit által Krisz­tus tanúja lett. A mai evangéliumban tulajdonképpen rö­vid összefoglalást kapunk arról, hogy Jézus­nak, mint az örök Igének mi volt a monda­nivalója az emberek számára. Bevezetésül megállapítja, hogy szava nem emberi taní­tás, mert őt az Ür lelke kente fel. Az Ószö­vetségben ismétlődik a kifejezés, hogy az Űr lelke teremt, ő fakaszt életet, ő ad kül­detést a prófétáknak és Isten embereinek. A Messiás a lélek teljességét fogja birtokol­ni. Izajás szavainak idézése azt is jelenti, hogy Jézus folytatja és befejezi azt, amit az Ószövetség megkezdett. A tanítás tartalmának szemléltetésére az „Űr esztendejét”, a jubileumi évet használja fel. Ez a kép is Izajástól való. Ő a fogság­ból való szabadulás örömét és a messiási idők kegyelmi kiáradását jelölte vele. Krisz­tus ebbe kapcsolódik bele. Hirdeti, hogy mindaz teljesült, amit Isten az Ószövetség­ben megígért. Ezzel a módszerrel igazolni akarta az Atya hűségét és egyúttal meg akarta könnyíteni az emberek számára, hogy benne felismerjék a Megváltót. Ha cso­dákkal igazolja magát, akkor biztos, hogy Isten vállalt érte felelősséget, tehát szavá­nak hinni lehet és kell. Az Ószövetségből vett idézet azt mutatja, hogy a Megváltó működésének tartalma az ember alapvető nyomorúságának gyógyítá­sa. A szöveg ezt négy fokozatban adja elő. A szegények felkarolása az Ószövetség­ben Isten különleges leereszkedését jelen­tette. Ő nem emberi mértékkel mér, nem az­zal keresi dicsőségét, hogy a gazdagokat és hatalmasokat gyűjti maga köré. A szeretet nagyságát az mutatja, ha olyanok felé for­dul, akik igazán rászorulnak. Krisztusról a farizeusok megállapították, hogy a „bűnö­sök” barátja. Példabeszédeiben is az elha­gyatottakat hívja az Isten országának lako­májára. A Korintusi levélben (I. 1,26-31) Pál apostol is arra hivatkozik, hogy Isten a gyöngéket, a semminek látszókat hívta meg és általuk akarja megmutatni erejét és di­csőségét. A foglyok szabadulása újszövetségi érte­lemben a bűnből való szabadulást jelenti. Krisztus megszerezte a bűnök bocsánatát, példájával és kegyelmével erőt ad a kísér­tések ellen, önneveléssel és a kegyelem gya­rapításával eljuthatunk Isten gyermekeinek a szabadságára. A vakság és a látás is szellemi értelem­ben szerepel. Alapvető fogyatékosságunk a tudatlanság. Bármennyit tanulunk, nem tud­juk, hogyan állunk Isten előtt és mi lesz a jövő sorsunk. Krisztus a feltámadásával és mennybemenetelével ezt világosította meg. Ezért nevezhette magát a világ világosságá­nak. A jubileumi évben fel kellett szabadítani a rabszolgákat is. Krisztus az egyetemes felszabadulást hozta. Nem a törvény betű­jét hangoztatta, hanem úgy mutatta be Is­tent, mint akit lehet szeretni. Aki szerétéiből végzi kötelességét, bármennyit fárad is, nem érzi magát rabszolgának, hanem Isten gyer­mekének. Krisztus azonban több volt, mint amit az Ószövetség megjövendölt róla, és ezért ha­tása is több. Nemcsak kegyelmet osztogat, hanem — mint ahogy a szentlecke tanítja — testének tagjaivá tesz minket. Saját erejét adja és saját sorsában részesít. Az év 4. vasárnapja (Jer 1,4—5,17—19; 1Kor 12,31-13,13; Lk 4,21-30) Isten adományai Az apostoli tanítás azt emlegeti, hogy a kinyilatkoztatás Isten előzetes szeretetének a jele, a megváltás pedig a kegyelem túlára- dása (Rám 5,20). Néha mégis úgy látszik, mintha Isten szűkmarkú lenne. Krisztus a mai evangéliumban arra hivatkozik, hogy az Ószövetségben is csak hellyel-közzel nyúlt bele az emberek életébe ínség vagy beteg­ség idején, és ő maga is hasonlóképpen vi­selkedik, amikor jeleket kérnek tőle. A jele­netből mégis üdvös tanulságot meríthetünk. Amikor valaki szerencsétlenségének tudatá­ban fordult Krisztushoz és abban reményke­dett, hogy rajta keresztül Isten segítségében lesz része, akkor ő nem zárkózott el. Hittel és bizalommal mindent el lehetett érni nála, ahogy ezt a kafarnaumi százados és szír-fö- niciai asszony esete mutatja (Mk 7,24 kk). Ellenben visszautasítja azok kérését, akik vizsgáztatni akarják s úgy gondolják, hogy Isten köteles felötlő kívánságaikat teljesíte­ni, mert ők megtartják törvényeit. Krisztus megmagyarázza, hogy Isten nem adósa senkinek. Ö nem azért adott kinyilat­koztatást és vallást, mert szüksége volt az emberek egy részére, hogy felettük gyakorol­ja hatalmát. Azért ad jeleket, hogy köny- nyebben felismerjük őt és üdvözítő szándé­kát. Aki hisz és engedelmeskedik, nem neki tesz szívességet, hanem maga jut előnyö­sebb helyzetbe: felismeri az élet célját és igazi értékeit, és azokat közvetítheti mások­nak is. A kritikus és bizalmatlan magatartás el­lenszere a „kiválóbb adományra”, a szere- tetre való törekvés. Aki a kinyilatkoztatásból felismeri, hogy Isten valóban szereti a vilá­got és megváltást, üdvösséget szerzett neki, az előtt megnyílnak a további mélységek. Mer bizalommal kérni és tudja, hogy Isten 233

Next

/
Oldalképek
Tartalom