Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: A bűnbánati fegyelem változása az Egyházban
gesis, mivel a vezeklő szükségképpen megvallja, hogy vétkezett. Sokan éppen ezért elrettennek „önmaguk leleplezésétől” (publicatio sui), „de jobb-e a bűn elrejtése, mint nyílt föloldo- zása?” (De paen. 10,1—11). Ágoston azonban már arról panaszkodik, hogy a hatodik parancs ellen vétők „jól érzik magukat a bűnbánók helyén”, és nem kívánják otthagyni, „mintha bizony kiváló hely lenne” (Sermo 232,7, 8). Az exhomologesis Isten dicsőségének a megvallása, a tékozló fiú liturgiája, az a mód, ahogyan a bűnös megdicsőíti Istent. „Isten nem kér mást, csak bűneink megvallását” — mondja római szent Kelemen (1Clem 52,1). Hasonlóképpen használja a szót szent Ágoston is a „Vallomások” címében. Az exhomologesis „keserves próbatétel" zsákban és hamuban. A vezeklőnek tilos a fürdés, keményen böjtöl, sírva és sóhajtozva kéri Isten barátainak a támogatását, de minden keresztény hivőét is — írja Tertullián (De paen. 9,4). Ciprián imát, böjtöt, vezeklő köntöst, kemény fekhelyet és alamizsnát említ (De lapsis 24,30, 35). Szent Ambrus megtiltja a testápolást (De paen. 1,8, 37), rövid alvást, szexuális megtartóztatást ír elő, és megköveteli a lemondást a világi tisztségekről (De paen. 2,10, 96). Az I. toledoi zsinat 400-ban cilicium viselését kívánja meg (c. 2), az agdei zsinat 506-ban megtiltja a hajápolást és a ruha váltását (c. 15). Az előkelő római hölgy, Fabio'a láttán heves zokogásban törnek ki az emberek a szép fiatalasszony sorsa fölötti sajnálkozásukban. Szőrruhában jelent meg a bűnbánók helyén, hosszú vezeklése alatt tilos volt a fürdés, kendőzés, hajápolás, ékszert sem viselhetett. Imádkozva és böjtöllve vezekelt és a rekonciliáció után is önmegtartóztató életet folytatott. Vagyonából kórházat alapított, a maradékot meg szétosztotta a szegények között — tudósít szent Jeromos (Ep 77,4—6). A kánoni penitencia életfogytiglani következményekkel járt. A latinok jogi gondolkodása szerint a keresztséghez hasonlóan a vezeklés eltörölhetetlen bélyeget (character) nyom a bűnbánó lelkére, aki többé soha nem lesz teljesjogú keresztény (Poschmann, 55. o.). Kéleten nem terjedt el ez a szigorú felfogás, amelynek következményeképpen a nyugati egyházban hamarosan akkorra halasztják a szentségi bűnbánatot, „amikor már lelohad a bűnös vágy” (Ambrosius, De paen. *2,11). Házasok a másik fél beleegyezése nélkül nem kérhették a kánoni penitenciát, az agdei zsinat megtiltja a fiataloknak (c. 15). Sokan életük végén keresztesednek meg, mivel a keresztség vezeklés nélkül (gratis) bocsátja meg a bűnöket, és nem szégyeníti meg a hívőket, mint a bűnbánat szentsége. A szigorúság mélyén dogmatikai bizonytalanság lappang. A mai teológiai felfogás szerint kettős terhet és adóságot von magára a bűnös: a bűn terhét és a büntetés adósságát (reatus culpae et poenae). Az első századokban, amikor még nem ismerték ezt a megkülönböztetést, „teljes” elégtételt követeltek. A papok és a püspökök akkor oldozhatták fel a bűnöst, ha teljesen levezekelte bűnét. De mi a teljes elégtétel kritériuma? Ciprián nem tudott rá válaszolni (Rahner, Die Busslehre d. h. Cyprian, 391—403. o.). Origenes azt mondja, hogy a papokra kelll bízni a döntést, „mivel őket megvilágosítja a Szentlélek” (Poschmann 38. o.). Az elvi bizonytalanságot egyre szigorúbb előírásokkal igyekeznek ellensúlyozni, bár enyhít valamit a privilégium martyrum intézménye. Mivel a vértanúk „Isten kedvencei” (Tertullián, De paen. 9,4), a vezeklők égi közbenjárásukat kérik. A püspök beszámította az elégtételbe a vértanú ígéretét, hogy majd az égben Istentől kéri „azt a békét, amelyet a bebörtönzött vértanúktól szoktak kérni” az Egyházban (Tertullián, Ad mart. 1; Ciprián Ep 15,3; 17,1). A Decius-féle üldözés után a hitvallók, vagyis az életben maradt vértanúk békelevélben (libellus pads) kérik védencüknek a rekonciliációt. Ciprián elutasítja azokat, akik valódi töredelem nélküli mutatják föl a békelevelet, az őszinte bűnbánók vezeklésébe azonban beszámítja a vértanúk érdemeit, főként a súlyos betegekébe, akiket ezen a címen teljes elégtétel nélkül is visszafogad az Egyház békéjébe (Poschmann, 40. o.). Una paenitentia Az apostoli idők bűnbocsátó gyakorlatának továbbfejlesztése, és első teológiai reflexiója Hermas „Pásztor”-a. A II. század közepéről származó mű homályos látomásokban és parancsokban fejti ki, hogy aki egyszer meg van keresztelve, annak már nem szabad elbuknia. A vég közeledte miatt a töredelem angyala engedélyez még egy — bár rendkívül keserves — bűnbocsánatot a keresztség után elkövetett bűnökre (Visio II. 2,5). Aki most nem tér meg, az menthetetlenül elvész a közeli ítélet napján (Visio II 3—4). A bűnbocsátó hatalom korlátlan, kiterjed a legsúlyosabb, úgynevezett főbenjáró bűnökre is (Mand IV 1,8). Hermas egyetlen megkötése az, hogy a bűnbocsánat megismételhetetlen (una paenitentia), kivételes és utolsó lehetőség. A visszaeső bűnösből szerinte hiányzik a valódi bánat, enélkül pedig haszontalan az egyházi vezeklés. Tertullián, Origenes, alexandriai szent Kelemen stb. már elvként szögezi le pszichológiai megfontolását. „Amint egy a keresztség, úgy egy a bűnbánat 210
