Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: A bűnbánati fegyelem változása az Egyházban
is" — állapítja meg szent Ambrus (De paen. 2,10, 95). A másodszori vezeklés lélektani nehézségéből hamarosan egyetemes egyházfegyelmi ellvet kovácsolnak, és az una paenitentia elve és gyakorlata érvényben marad a Vili—iX. századig. Részben ezzel a szerencsétlen gyakorlattal függ össze, hogy a kánoni penitencia körébe a kiváltképp súlyos bűnöket, főként a három főbenjáró bűnt (peccata capitalia) vonták csak be. Régebbi dogmatörténészek (Harnack, Funk, Battifol stb.) szerint a hittagadást, a házasságtörést és a gyilkosságot kezdetben nem bocsátották meg. Poschmann, Galtier, Rahner stb. bebizonyították, hogy minden bűnre volt bocsánat (Poschmann, 15. o.). Elvileg azokért a bűnökért kellett kánoni penitenciát tartani, amelyek lerombolják a keresztség kegyelmét a lélekben. A hosszadalmas és terhes vezeklés következtében azonban hovatovább a főbenjáró bűnökre szorítkozott a szentségi bűnbánat. De nemcsak a közismert bűnösöktől kívánták meg, hanem azoktól is, akik nem vétkeztek nyilvánosan. Ilyenkor tiilos volt felfedni a bűnt. Az egyházi vezeklés célja nem a bűnös megszégyenítése, hanem a közösség segítségének az igénybevétele (Augustinus, Sermo 392,3; Tertuiiián, De paen. 10,6; De púd. 2,14 stb.). A bűnök fajtáit tekintve szent Ágoston háromféle bűnbánatot különböztet meg. Az első a keresztség előtti, a második a mindennapos bűnökért végzett, a harmadik a tulajdonképpeni egyházi bűnbánat „paenitentia maior, insignis" (De Symb. 7,15). A súlyos bűnök (crimina) és a mindennapos bűnök (quotidiana) között nehéz megvonni a határt. Egységes gyakorlat nem alakul ki: az imádság, a felebaráti szeretet, az evangélium meghallgatása (per evan- gelica dicta d&leantur nostra delicta!), főként az eukarisztia vétele megtisztított a mindennapos bűnöktől, amelyek közé több, mai ártelemben vett halálos bűn is tartozott (Poschmann, 44. o.). Klerikusok és szerzetesek nem járulhattak a bűnbánat szentségéhez: „az egyházi vezeklés tilos a klerikusoknak" — szögezi le Siricius pápa 385-ben (Ep 1,14 ad Himerium). I. Leo szerint egyházi törvénybe ütközik, hogy a „papi méltóságra felszenteltek kéz rá tété II el megkapják a bűnbánat orvosságát” (Ep 167 inq. 2). Bár „régi szabályra” hivatkozik, az első három században ugyanúgy vezekeltek a papok, mint a laikusok. Elsőként egy római zsinat határoz úgy 313-ban, hogy a bűnös püspököt „ne fogadják vissza kézrátétellel" (Poschmann, 58. o.). Optatus és Augustinus azon a véleményen van, hogy a papi méltósággal és az egyházi rend szentségével összeférhetetlen a nyilvános vezeklés (C. ep. Parm. 2,13, 28; De bapt. c. Donat. 1,1, 2). A „bűnbánat orvossága" helyett keserűbb megaláztatás a részük: a bűnös papokat és püspököket megfosztják hivataluktól és kitaszítják a papi rendből. Egészen súlyos esetekben ki is közösítik, de az egyházi vezeklést ekkor sem kérhetik. Vissza kell vonulniuk egy kisebb helyiségbe és egyénileg vezekelniük, a communio-1 azonban nem tagadják meg tőlük (Poschmann, 59. o.). Reconciliatio Az una paenitentia elv következtében nem oldozták fel azokat, akik egyszer már bűnbánatot tartottak, de újra vétkeztek. Mégsem tekintették őket elveszett embereknek. Szent Ágoston szerint az őszinte bánat, a szívbeli töredelem a visszaesőket (relapsi) is megajándékozza az üdvösség reményével (Ep 153,7). Siricius pápa 395-ben úgy rendelkezik, hogy részt vehetnek a közös imádságon, és a szent titkok ünneplésén, de ez eukarisztiához nem járulhatnak. Halálos ágyukon azonban megkapják a végső útravalót: „Azokon, akik testi gyönge- ségből estek el, — mielőtt az Úrhoz költöznek — a végső útravaló adományával, a communio kegyelme által akarunk segíteni” (Ep 1,6). Nem második penitenciát engedélyez, hanem a niceai zsinat 13. kánonját terjeszti ki azokra, akik nem tudták betartani a szigorú vezeklés valamennyi követelményét (Poschmann, 55. o.). Az első pillanatban meglepő rendelkezésnek, hogy föloldozás nélkül vehetik magukhoz az oltáriszentséget, az a magyarázata, hogy a bűnbocsánat legvégső szentségi eszköze (res et sacramentum) a kibékülés az Egyházzal, és ezt megadja az eukarisztia. A niceai zsinatig még a haldoklókat sem oldozták fel teljes elégtétöl nélkül. A gyümölcsöt nem szabad éretlenül leszedni a fáról crudo tempore vagy importuno adhoc tempore (Ep 16,2; 17,3) a bűnök jóvátétele (ante expiata delicta), nyilvános levezekíése (ante exho- mologesim factam crimins) előtt — mondja Ciprián (De lapsis 16). Hosszú habozás után szánja el magát arra, hogy rekonciliállja azokat, akik betegségük előtt kezdték a bűnbánatot (Ep 8,3; 30,8), de megkívánta a békelevelet (Ep 18,1; 19,2; 20,3). Istenre kell bíznunk, hogy mit kezd velük, mivel az Egyház részéről éppen olyan helytelen a kegyetlen keménység (dura crudelitas), mint a túlságos engedékenység (prona iacilitas). A halálos ágyukon megtérőket nem fogadta vissza (Ep 55,23). Hasonlóképpen rendelkezik az I. Arles-i zsinat 314-ben (c. 22), az elvirai 306-ban, a sardikai 343-ban, a saragossai 380-ban stb. 211
