Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Alszeghy Zoltán: Jegyzetek az általános feloldozásról

Egyház olyan vezeklési fegyelmet ír elő, omi szervesen megköveteli a bűnvallást, (mint ahogy az évi gyónás Isten akarata, feltéve: ha és addig, amíg a IV. lateráni zsinat előírása érvényben van). A zsinati tárgyalásokban a tridenti atyák világosan megkülönböztetik a gyónás szükségességét mind a két idézett példától (a szentség lététől és az évi gyónás kötelezettségétől). A kifejezés igazi értelme a kettő között van: a gyónás szükségessége a bűnbánat szentségének Istentől rendelt természetéből következik úgy, hogy ha az Egyház egyszer felismeri ezt a strukturális követelményt, nem tehet mást, mint hogy meghirdesse és a megtartását megkövetelje.

A bűnök ismeretének posztulátumát a zsinat a gyóntató „bírói" szerepében racionalizálja. A zsinat a „bíró” szót természetesen nem abban a szűk értélemben használja, amelyben Montesquieu óta hozzászoktunk a végrehajtó, sőt törvényhozó hatalmat a bírói hatalomtól megkülönböztetni. A kor gondolkodásában a „princeps” és a „iudex" fogalma némileg összefolyik: az „archon" középkori utódja, a hatalom hordozója, aki több lehető megoldás között válogatva a törvények és a méltányosság szem előtt tartásával új jogi tényeket léptet életbe, például érvényes rendeleteket, vagy ítéleteket hoz. A gyóntatóra azért alkalmazza a kor teológusa a „bíró” nem biblikus és kevéssé hagyományos kategóriáját, mert a pap szavával „köt vagy old” (Denz.—Bcnnw. 899), illetőleg, ahogy máshol mondja a zsinat, „köt és old” (Denz.—Bannw. 925; 905): talán szabatosabb volna úgy mondani: „kötve old”. Az első, diszjunktív formula azt fejezi ki, hogy a gyóntató csak akkor oldozza fel a bűnöst, ha méltónak találja, mert megbánta bűnét és elhatározta a javulást. A második, kapcsoló forma arra emlékeztet, hogy a gyóntató kötelező erővel megszabja, mit kell tennie a gyónónak, hogy vétke következményeit kiküszöbölje, tehát a gyóntató nem old anélkül, hogy kössön is. A harmadik forma („kötve-old”) a legjobban fejezi ki a kötő és oldó tevékenység egymást kiegészítő egységét.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a bűnbánati fegyelem leírása az Újszövetségben, mint a testvéri intés fokozatos szigorra1! növekvő skálájának csúcspontja jelenik meg (Mt 18,15— 18). Aki nem fogadja el a gyülekezet végleges, kötelező erejű intését, kiszakad az Egyház élő közösségéből; a közösség feje azonban, ahogyan eltávolította a makacs bűnöst, úgy Isten előtti érvénnyel vissza is fogadhatja a megtérőt. Ez az eljárás, (mely annyira hasonlít az ókori különböző zsidó közösségek rendtartásához, hogy talán csak a transzcendens kegyelmi hatás biztonságát adja hozzá) dlső helyre a kötés gondolatát teszi, és csak a második helyre (a kötő hatalom követelményének az elfogadása esetére) az oldás képzetét. Nem véletlen tehát, hogy szent Pál életéből a kulcs-hatalomnak csak a kötő funkcióját ismerjük, és inkább csak feltételezzük, hogy azt az oldó tevékenység is követte bizonyos esetekben. De az első évszázadok alatt is az volt az Istennel és az Egyházzal való kiengesztelés útja, hogy a bűnös, amint elfogadta a püspök ítéletét és teljesítette a reá mért vezeklést, a kötő hatalomtól kiszabott út végén nyerte el a feloldást, az eukarisztiához bocsátás formájában. Azért követeli a legrégibb utasítás a bűnbánat szentségének a kiszolgáltatására, hogy a püspök, míg korholja, buzdítja és tanítja a bűnösöket, hatalommal ítél, mint az Isten, és szeretettel fogad be, mint az Isten (Didaschalia 2,11—12), mintegy Istent helyettesítve (uo. 2,18), Krisztust képviselve (uo. 2,20).

A'hatalom és irgalom kötő és oldó gyakorlata ma is egységet alkot a bűnbocsánat szentségében. A gyóntató a bűnös belső volóságának az ismeretében meghirdeti neki az evangéliumot, alkalmazza egyéni helyzetére az evangélium követelményeit és ígéreteit, éspedig nemcsak úgy, ahogy pusztán emberi tanítók tudnák azt tenni, hanem „hatalommal” (vö. Mk 1,22); egyrészt, mert a gyónó bizonyos fokig köteles figyelembe venni a gyóntató intelmét, másrészt, mert a gyóntató szavát a szentségi kegyelem éltető és gyógyító ereje hatja át, és feloldja a bűnöst a halál kötelékéből.

Ebben a távlatban először is érthetővé válik, miért van szüksége a gyóntatónak a tridenti zsinat szerint hivatala gyakorlásához arra, hogy gyónás útján ismerje a bűnös belső valóságát: nem annyira az oldáshoz, mint inkább az oldással egybekapcsolt kötéshez szükséges ez. Azt is megértjük, miért engedte meg mégis az Egyház gyakorlata, közvetlenül a tridenti zsinat után, hogy a halálos veszélyben lévő, vagy eszméletét vesztette bűnös gyónás nélkül is feloldozást nyerjen. Abban a helyzetben ugyanis a kötő hatalom alkalmazására nincsen mód és így a pap magatartását sem a kötésben, sem az oldásban nem befolyásolhatja annak ismerete, amit a bűnös elkövetett.

Hogyan magyarázható azonban, hogy az Egyház most még tágabb teret ad az általános feláldozásnak, annyira, hogy egyes földrészeken valószínűleg ez lesz a bűnbánat szentségének gyakoribb módja? Nézetem szerint ennek csak egy magyarázata lehet. Az Egyház pillanatnyilag bizonyos szükséghelyzetekben szétválasztja az oldó és kötő hatalom gyakorlatát. Előbb szinte kizárólagosan csak old, — a kötő hatalom csupán bizonyos általános követelmény nyomatékka'l való meghirdetésében nyilatkozik meg. De lelkére köti a íeloldo201