Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Alszeghy Zoltán: Jegyzetek az általános feloldozásról
az általános feláldozáshoz szükséges feltételek. Ez a nézeteltérés világos példája annak a pluralizmusnak, ami egy sokrétű és gyors változásnak alávetett világot átható Egyházban természetes, és amellyel kapocsolatban a Nemzetközi Hittudományi Bizottság ez év tavaszán tömör és tanulságos nyilatkozatot adott ki.3 A következőkben néhány, módszertani szempontból is érdekesebb mozzanatot szeretnék kiragadni ebből a vitából, különös tekintettel az új rendelkezéseknek a tridenti Zsinathoz való viszonyára.4 1. Nem egy ismertetés hibáztatta, hogy az Irányelvek a bűnbocsánattal kapcsolatban kizárólag a bűnbánat szentségéről beszéltek. Nem feledkezett-e meg a Szentszék arról, amit a tridenti zsinat még kifejezetten tanított, hogy az eukarisztia is orvosság a bűn ellen? Nem szakad-e el a tanító hivatal a szent-hagyománytól, mely éppen az eukarisztia vételében látta az Egyházzal és az Istennel való kiengesztelődés forrását és megnyilatkozását? A tridenti zsinat kétségtelenül hangsúlyozza az eukarisztia bűnbocsátó erejét. (Denz.— Bannw. 875; 940); egyszersmind azt is hirdeti azonban, hogy a bűnös nem járulhat az euka- risztiához, amíg meg nem igazul a bűnbánat szentségében (Denz.—Bannw. 880), mivel a gyónás Isten akaratából, „iure divino", szükséges az üdvösséghez (Denz.—Bannw. 916—917), épp úgy, mint a meg nem kereszteltek számára a keresztség (Denz.—Bannw. 895). Nagyon hasznos dolog összehasonlítani az ilyen, első pillantásra ellentétesnek látszó szövegeket, hiszen az ilyen ellentétek feloldása rendesen jó alkalom arra, hogy meglássuk a szövegek hátterében álló tanítás sokrétű mélységét. A gyónás és az áldozás bűnbocsátó erejéről szóló tanítás számunkra azért tűnik ellentmondónak, mert gondolkodásunkban a bűnbocsánat fogalma sajátosan elsekélyesedett. A bűnbocsánatot a legtöbb hivő csak egy pontra korlátozható, egy pillanat alatt megvalósuló, osztatlan változásnak tartja, mint a világ teremtését: előtte semmi sem volt, aztán itt van egy mindenség. Ez a felfogás nem is egészen téves. A megigazulásban, mint a bűnben is, van egy ugrásszerű változás, mely elválasztja az Isten ellenségét az Isten fiától, a „lélek- halálnak" mondható pusztán emberi életet az isteni életben való részesedéstől. De ez az oszthatatlan változás bele van ágyazva egy huzamos, folyamatos fejlődésbe, akárcsak az ember születése. A személy fejlődése jóval a születés előtt kezdődik, és koránt sincs lezárva a születéssel. A bűnbocsánat is ott kezdődik, ahol az embert elkezdi vonzani az igazi élet, kezdi rettenteni az Istentől való elidegenülés, kezdi emelni az Istenbe vetett bizalom: nagyon gyakran már a bűn elkövetésének a pillanatában. De nem is végződik a bűnbocsánat ott, ahol az ember ismét temploma lesz a Szentléleknek és hajléka a Szentháromságnak: még hosszú út áll a bűnös élőtt, hogy semmi nyoma, maradéka, sebhelye se maradjon benne a bűnnek; valószínű, hogy a teljes „megbocsátás” sok ember számára csak a halálon túli tisztulásnak az eredménye és az eszkatologikus élethez tartozó ajándék. A keresztény élet folytonos és folyamatos megtérés, saját végső igazságunk vajúdó keresése. Ez az örök élet felé való érlelődés egyszerre sok tényező műve, és abból, hogy az egyik hathatósan működik bennünk, nem következik, hogy a többi hiányozhat az erő-diagramból. Nincs tévesebb teológia annál, mint amelyik egy igazságot arra használ, hogy agyonüsse, vagy agyonhallgassa a többit, például mint amikor úgy tesz valaki, mintha választania kellene a kereszthalál és a feltámadás, a hit és a cselekedetek, a szentség és az igehirdetés között. Visszatérve a mi kérdésünkre, megtörténhet, hogy a folyamatos megtérés egyszerre több szentség kegyelmi ajándéka, anélkül, hogy bármelyik is feleslegessé válnék. A hősies hitvesi szeretet lehet buzgó eukarisztikus élet gyümölcse, de ez legkevésbé sem jelenti azt, hogy elég az érvényes házassághoz, ha a vőlegény és a menyasszony együtt áldoznak meg. így van ez a bűnbocsánattdl is. A bűnbánat szentségében adott feloldozás hozza magával a megigazulást és adja meg ismét az istenfiúság kegyelmét; de a tridenti zsinat maga is kifejezi, hogyan törli el az eukarisztia is a vétkeket, anélkül, hogy a gyónást feleslegessé tenné: mikor a bűnösért szentmisét mutatnak be, vagy ő maga jelen van a szentmisén — anélkül, hogy áldozhatna — Isten nem egyszer „a felajánlott áldozat következtében meg- engesztelődve megadja a bűnbánat kegyelmét és adományát és így a vétkeket, még a súlyos bűnöket is megbocsátja” (Denz.—Bannw. 940); a további eukarisztikus élet „ellenszer, mely megszabadít bennünket a mindennapi bűnöktől és megőriz a halálos bűntől” (Denz.—Bannw. 875), s így a szentáldozás a gyónás után folytatja és teljessé teszi a megbocsátást. Mindebben el kell kerülnünk a félreértést, mintha „menetrendszerűen” ki lehetne számítani, hogy a liturgikus szövegek egyes szavainak a kiejtésekor milyen kegyelmi ajándékok válnak osztályrészévé az embernek. Voltaképpen már a „különböző kegyelmek” emlegetése is félreérthető, mintha tőlünk független „dolgok" hullanának az ölünkbe és tennének igazzá. Ahogy az orvosok mondják manapság, hogy „nincs betegség, csak beteg ember”, úgy mi is elmondhatjuk, hogy nincs kegyelem, hanem csak az Isten kegyes irgalmából fejlődő, — vagy 199
