Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Alszeghy Zoltán: Jegyzetek az általános feloldozásról
az Isten vonzásával szembeszállva, magát romboló — ember; és az, amit a szentségekben elnyerünk, nem „valami”, hanem „valaki", az eleven Krisztus, aki bennünk új szempontból, új módon működik, üdvözít és ítél. Jelenlétének hatásai függenek a hatékony jelektől, melyeken keresztül megváltásának eredményeit velünk közölni akarja, de nincsenek szükségképpen azokhoz „időzítve”. A klasszikus teológia ismer érvényes, de nem gyümölcsöző szentségeket, melyeknek hatása csak „később”, az akadályok elhárítása után jut érvényre. Nincs ok arra, hogy kizárjuk, hogy a szentség „korábban" is hathasson. Az, hogy a jól végzett gyónás szükséges a megigazuláshoz, nem jelenti szükségképpen, hogy a megigazulás éppen abban a pillanatban valósul meg, amikor a pap kimondja a feloldozási formula utolsó „lényeges" szótagát. Az egész folyamat eszköze az Isten megváltó szeretetének, és észszerű dolog feltenni, hogy a bűnös nem ritkán eljut a megigazuláshoz már a feláldozás és a szentáldozás előtt, nem függetlenül a feloldozástól és akár a szentáldozástól is, mint ahogy a Boldogságos Szűz a megváltás előtt, de mégis a megváltás erejéből („intuitu meritorum Christi") vált mentes minden bűntől (Denz.—Bannw. 1941). 2. Voltak teológusok, akik viszont azon ütköztek meg, hogy az Irányelvek szerint a bűnös, mielőtt meggyónt volna, elnyerheti a szentségi feloldozást és bűneinek bocsánatát. A nehézség ismét abban áll, hogy a Kongregáció tanítása ellenkezni látszik az Egyháznak a tridenti zsinatban megfogalmazott hagyományos hitével. A zsinat ugyanis nem csak mint dogmát mondta ki, hogy a bűnbánat szentségében a vétkek eltörléséhez, Isten akaratából szükséges a gyónás (Denz.—Bannw. 917), hanem azt is megmagyarázta, hogyan kell értenünk ezt a szükségességet. Ez a magyarázat a kánonokat megelőző „fejezetekben" található, melyeket, igaz, a zsinat teológusai alig két napi munkával a kánonok végső szövegének a megállapítása után állítottak össze, de amelyek, különösen ebben a pontban, kétségtelenül hűen kifejezik a skolasztikus tanítást, ami a tridenti püspökök meggyőződése szerint a kánonok alapját képezte; ezért véleményem szerint a mondatok, melyeket idézni fogunk, a dogma autentikus magyarázatát tartalmazzák. A zsinat szerint Krisztus Urunk földi életének befejezésekor a papokat helytartóivá, tehát az Egyház elöljáróivá és bíróivá tette, és úgy rendelte, hogy a hívek minden halálos bűnnel hozzájuk forduljanak, és ők mondják ki a kulcshatalom erejéből a megbocsátás vagy megtartás ítélő szavát. „Nyilvánvaló dolog, — teszi hozzá a zsinat — hogy a papok nem hozhatnak ilyen ítéletet, ha nem ismerik a tényállást, és nem lehetnek méltányosak a büntetés kiszabásában azok iránt, akik csak általában, és nem fajuk szerint vallják meg bűneiket...” (Denz.—Bannw. 899). Ez a mondat megmagyarázza, hogyan kell értenünk a kánonban olvasott „szükséges" (necessarium) szót. Nem parancs kiszabásáról van szó, hanem egy tényállás megállapításáról, mely szerint két dolog szükségszerű kapcsolatban áll. De éppen itt tárul elénk a teológiai probléma: a részletes egyéni gyónás nélkül adott feláldozást a tridenti zsinat lehetetlennek, a Hittani Kongregáció viszont (és vele az Egyház gyakorlata, mely évszázadok ófa megengedi az eszméletüket vesztett betegeknek a feloldozást) lehetőnek tartja. A probléma megoldására egyetlen út van: megvizsgálni, mi volt az értelme a „lehetetlennek" és a „lehetőnek" azokban a történelmi helyzetekben, melyek az Egyház állásfogla- sát kihívták. A dogmák ugyanis emberi nyelven vannak megfogalmazva, és az emberi nyelv szavai, formulái csakis tulajdon dialogikus összefüggésükben érthetők.5 Ha egy 16. századbeli teológust kérdezhetnénk meg, miért tartja „nyilvánvalónak”, hogy a gyóntató csak akkor tud megfelelni a feladatának, ha a bűnös megvallja vétkeit azok neme és száma szerint, valószínűleg azt felelné: mert különben nem tudhatja, van-e joga a feloldozásra, (mert abban a korban még sok vétek ki volt vonva a gyóntatok joghatósága alól), és nem tudhatja, milyen elégtételt szabjon ki, (e korban ugyanis az Egyház megkívánta, hogy bizonyos arány legyen a bűn és az elégtétel között). Ha ez a felelet kimerítő volna, azt kellene mondanunk, hogy a dogma fényében az egész örökkévalóságon keresztül igaz 'lesz, hogy a tridenti zsinat korában szokásos bűnbánati praxis megkövetelte az egyéni és részletes gyónást; de azt is hozzá tehetnénk, hogy a mi korunkban a gyónás szükségessége elmúlt, hiszen a gyóntató ma minden gyónót feloldez, akármilyen bűnt követett el (feltéve természetesen, hogy megbánta a bűnét), és a kiszabott elégtételek között a különbség olyan semmit mondóan csekély, hogy az nem indokolhatna egy olyan súlyos követe1!ményt, mint a gyónásét. A magam részéről azonban ezt a feleletet nem tartom kielégítőnek, mert a zsinat kétszer is hozzáteszi, hogy a gyónás kötelezettsége Isten parancsán alapul (iure divino necessarium). A „ius divinum” a zsinat nyelvén nem jelenti szükségképpen azt, hogy Krisztus kifejezetten elrendelt valamit és ezt a Szentírásban nekünk kinyilatkoztatta (mint például a bűnbánat szentségének létét). Másrészt azonban a „ius divinum" ebben az összefüggésben nem csak azt jelenti, hogy a bűnöknek a megvallása Isten akarata, feltéve, ha (és: addig, míg) az 200
