Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Albertini Péter: Az Élet felé vezető imádság

got az eljövendő teljesség felé. Az igazi imádságos vallásosság ezért megköveteli, hogy a hivő megtörje kenyerét az éhezőnek, hogy a szűkölködőt és bujdosót házába fogadja, — „Ha mezítelent látsz, takard be, és ne vesd meg önnön testedet!” (Iz 58,6-7).

Az Isten és az ember kölcsönös elkötelezettségének tudatából fakadó feltétlen bizalom teremti meg az ószövetségi imádság sajátos légkörét. A gyermektelen Anna nem vonakodik feltárni szívét az Úr előtt. Keserű szívvel imádkozott, nagyon sírt, „csak szívében beszélt s csupán ajka zokogott, de szava egyáltalán nem hallatszott" (1 Sám 1,10—13). A zsoltáros hittel vallja: „Az Ür hallja sírásom szavát” (Zsolt 6). A 71. zsoltárban ereje fogytán lévő, kiszolgáltatott, idős ember imádkozik az Úrhoz: „Uram, tebenned remélek, soha meg ne szégyenüljek!" — „Te vagy az én váram és menedékem ... Te vagy ifjúkorom óta bizodalmám ... ne vess el engem vénségem idején!” A szövetség Istenébe vetett feltétlen, „csökönyös” bizalmat nem ingathatják meg a csapások, a nemzeti szerencsétlenségek sem. Izrael nem fogadja sztoikus egykedvűséggel a csapásokat, keseregve kiált és megsiratja bűneit. Amikor Isten feltétlen hűségében, embert meghaladó jóságában bizakodik, voltaképpen a pusztulást utasítja el, mert rendíthetetlenül hisz az életben, a megújulásban. Még ha Isten azt is mondaná: „Vétkeztetek... ezért többé nem szabadítalak meg titeket: menjetek és hívjátok segítségül azokat az isteneket, akiket választottatok!” — Izrael el nem lankadó bizalommal feleli: „Vétkeztünk, bánjál velünk tetszésed szerint, csak most szabadíts meg minket! — Ezt mondták s az idegen istenek valamennyi bálványképét eltávolították határaikból s az Úrnak, az ő Istenüknek szolgáltak" (Bírák 10, 10-16).

Ugyanez a rendíthetetlen s emberhez méltó bizalom sugallja a fogság korának imáit. Izrael a kemény próbatétel idején így kiált az Úrhoz: „Haragra gerjedtél s tévedünk utadon, melyet üdvösségünkre adtál, olyanok vagyunk, mint a tisztátalan, életünk olyan, mint a mocskos ruha. Lehulltunk mindnyájan, minta falevél, bűneink, mint a szél, elsodortak minket. Senki sem hívta segítségül neved, senki sem mozdult, hogy beléd kapaszkodjék, ezért rejtetted el előlünk arcodat, bűnünk prédájára ezért hagytál minket. Nos Uram, Te a mi atyánk vagy, mi vagyunk az agyag és Te vagy a formálónk, kezed művei vagyunk valamennyien. Ne haragudjál, Uram, annyira, ne gondolj örökké gonoszságainkra, íme nézd: néped vagyunk valameny- nyien!” (Iz 64,5—9).

Kétségtelenül erős antropomorfizmusokat találunk ebben az imában. Hiányolhatjuk a bölcselkedő elvontságot. E hiány azonban még kézzelfoghatóbbá teszi számunkra a fogságba hurcolt nép nagy hit-tapasztalatát: a szövetségből fakadó remény egyetlen hiteles, méltó tárgya maga az élő Isten, Aki Van. A nép üdvösségét nem biztosíthatja a tökéletlen kultusz, hanem egyedül az embert formáló, gyúró, teremtő, eljövendő teljesség elfogadása, az Istent megillető tökéletes hódolat.

Az ószövetségi ima nem megjuhászkodó, nem reménytvesztett. A hit erejében a nép vállalja a szenvedését s úgy tekint rá, mint új születést kísérő gyötrelemre, megrázkódtatásra. E felismerésre a népet az imádság vezette rá, szenvedéseire Isten szentélyébe lépve kapta meg a választ. - „Gondolkodtam, hogy ezt megértsem, de nehéz volt nekem, míg Isten szentélyébe be nem mentem” (Zsolt 73, 16—17).

Vajon lehet-e határt szabni az életnek, az újjászületésnek? Vajon lehet-e határt szabni a transzcendens Isten hűségének? Isten, aki előtt az egész mindenség ujjong (Dán 3,52—90), vajon elhagyja-e a szenvedőt, a próbára tett és a halálban is hűségesnek talált igazat? A fogság utáni kor vértanúi a feltámadás hitében halnak meg: „A világ Királya a feltámadásban örök életre kelt minket, mivel az ő törvényeiért halunk meg” — „Testvéreim csekély szenvedés árán a szövetségi ígéreteknek lettek részeseivé az örök életben” (2 Makk 7,9.36). A személyes megújulás, feltámadás reménye a kollektív kereteket és tartalmat megtartó, de azon belül egyre inkább bensőségessé váló, személyes imádság gyümölcse. Wulf a személyes remény és imádság kialakulásában döntő jelentőséget tulajdonít a fogság-élménynek. Juda nemzeti közössége felmorzsolódott. A hivő személyes fájdalmára nem talált többé választ a nép történelmében. Nem talál vigaszt Sionban, hiszen Isten földi

1ó