Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Albertini Péter: Az Élet felé vezető imádság

dat!”, „újítsd meg szívedet”, „felelj”, „engedelmeskedj". Történelmén Isten embert kereső, öntudatra ébresztő szava cseng végig: „Hol vagy?” (Tér 3,8), Nem könyörögni, esedezni, meghátrálni, hanem felelni, engedelmeskedni kell. Izrael imáját a „Szó” alakította ki, melyről erősen hitte, hogy Isten szava. Tudta, hogy Isten válaszra hívja, kényszeríti, s válaszát imában, életben egyaránt fel kell mutatnia.

A szövetség Istene, népe és imája

Jahve nem faragott fa, vágyból-reményből gyúrt ábrándkép, nem a bölcselkedő, abszolutumot kereső értelem alkotása, hanem olyan Isten, aki kinyilvánítja és elég erős ahhoz, hogy meg is valósítsa gondolatait, szuverén akaratát. Nem Izrael kereste meg és talált rá, hanem Ö talált rá Izraelre. Ö szabadította meg a népet és hordozta a pusztaságban. — „Megtalálta a pusztaságban, a borzalom helyén, a kietlen sivatagban. Felkarolta, oktatgatta, mint a szemefényét óvta” (Törv 32,10; 1,30; 8,6). Izrael Istenét tetteiből ismerte meg, szabadítóját és történetének Urát tisztelte benne, a szent és irgalmas Istent, aki népével szövetségben, szellemi közösségben kíván egybefonódni.

A próféták, mikor a nép hűtlensége ellen kiáltanak, mikor büntetést hirdetnek, a Sinai szövetségkötés tényére hivatkoznak. A szövetség eszményét úgy mélyítik el, hogy a formális, jogi elkötelezettségen túl a szövetségben megvalósuló szeretet- kapcsolatot hangsúlyozzák. Izrael nyáj, Isten a pásztora; szántóföld, Isten a művelője; gyermek, Isten az atyja; asszony, jegyes. Isten a férje. A kötelezően előírt „séma’ ”, Izrael reggeli és esti imádsága a hűséget írja Izrael szívébe: „Halljad, Izrael, Jahve a mi Istenünk, egyedül Jahve! Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes erődből".

A Szentírás szerint Isten és a nép kölcsönös hűsége, mely Isten részéről megingathatatlan, az ember oldaláról viszont törékeny, önmagában biztosítéka minden áldásnak: a bőségnek, termékenységnek, egészségnek, hosszú életnek. Ha a nép hallgat az Úr szavára és megtartja parancsait, áldás lesz a része mindenben. Ha nem, átok száll rá, teljes ínség és pusztulás.

„Megtartjuk mindazt, amit Isten mondott!" (Kiv 19,7) — ez a szövetséges nép válasza, az ószövetségi kultusz és imádság alapmotívuma. Az imádkozó feladata tehát nem az, hogy áldást csikarjon ki Istentől, hanem, hogy magát osztatlan szívvel Istennek adja. A hivő imádságában Isten szavára figyel, Isten törvényén elmélkedik. Isten elé áll, reá veti pillantását, kéri: Isten legyen a vezére, feltétlen bizalommal hagyatkozik a szövetségben önmagát elkötelező s az embertől elkötelezettséget váró Istenre - „Te Uram az igazat megáldod, pajzsként borítod rá jóakaratodat" (Zsolt 5).

Az üldözött nemcsak szabadulásért kiált, de kéri: „Uram, vezess engem utadon, hogy hűségesen járjak előtted”, „add, hogy ösvényeiden szilárd léptekkel járjak és meg ne inogjon a lábam” (Zsolt 86; 17). Isten útján járni kegyelem, amint kegyelem maga az „út” is, mely lényegében az Istennel egyre szorosabbá váló, egyre gazdagabban kibontakozó közösség. Az út, melyen az imádkozó nép jár, az élet útja. Isten vezeti az embert ezen az úton s megosztja vele kincseit.

Az Isten törvényén elmélkedő, az embert Isten útjára igazító imádság így nem tekinthető olyan fantasztikus cselekvésnek, mely az élet, a világ egységét megbontja, nem az evilági, autonóm tevékenységgel párhuzamosan futó, illetve attól független, öntörvényű, „kiegészítő cselekvés”, hanem az Isten evilágban megvalósuló jóságát megtapasztaló, az Isten szeretetéről megbizonyosodott, s e szeretethez hűségesen ragaszkodó ember alapvető élet-tevékenysége; „Istennel való párbeszéd", mely az élet minden területére kihat, mely az életet, a világot magasabb rendű egységbe fogja. Ez az imádság a tevékeny, gondolatait, akaratát az emberrel közlő Istenre figyel, úgy, hogy az embert legbensejében Isten akaratára hangolja, az ember szívét megtermékenyíti, s a felemelt, beteljesített emberen át előre viszi a vilá15