Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 3. szám - FIGYELŐ - A 2. vatikáni zsinat tanítása a munkáról
tartogassuk csupán az élet nagy pillanataira, hanem valósítsuk meg a mindennapi életben" (uo.). A vallási élet megnyilvánulásai közül a zsinat az eukarisztiát emeli középpontba, mint amelyben egybesűrűsödik az evilág — az anyag, az élet, az emberi munka és öröm — minden értéke s a transzcendens kifejezőjévé válik, tehát mintegy a munka apo- teózisa: „Az Úr itthagyta övéinek a reménység zálogát, s az útravaló eledelt: a hitnek abban a szentségében, amelyben a természet emberkéz megművelte anyagai a testvéri közösség vacsoráján — a mennyei lakoma előízeként — dicsőséges Testévé és Vérévé változnak át" (uo). Az emberi remény beteljesedése Az emberi tevékenység végső távlatát — az evilági szerepére vonatkozó szempontokon túlmenően — a keresztény eszkatológia adja meg. A zsinat egy csokorba szedi itt a kinyilatkoztatás szétszórt magvait, melyek a végidőről szólnak: „Nem tudjuk, mikor telik le a világ és az emberiség ideje (vö: ApCsel 1,7). Azt sem tudjuk, hogyan megy majd végbe a világ átalakulása. Biztosan elmúlik a jelen, bűntől eltorzított világ (vö: iKor 7,31) ,de — a kopott tanítás szerint — Isten új lakóhelyet s földet készít, amely az igazság otthona lesz (vö: 2Kor 5,2 és 2Pt 3,13), és amelynek boldogsága betölt, sőt felülmúl minden vágyat, ami az emberi szívben a béke iránt feltámad (vö: IKor 2,9; Jel 21,4—5). Akkor Isten fiai a halált legyőzve feltámadnak majd Krisztusban, s amit gyengeségre és romlásra vetettek el, romlatlanságba öltözik (vö: 1Kor 15,42 és 53). A szeretet és műve megmarad (vö: IKor 13,8; 3,14), s az egész természet, amit Isten az emberért alkotott, felszabadul a múlandóság szolgai állapotából (vö: Rám 8,19—21)" (39). Teilhard tanítása ugyanebből a szemléletből táplálkozik, aki szerint minden evilági tevékenység utat készít az új világnak. A zsinat sem annyira a megszakítottságot hangsúlyozza a régi és új világ között (mint a hagyományos igehirdetés), hanem inkább a folytonosságot. így valósul meg az a szintézis, mely sokak tépelődését, lelkiismeretfurdalását oldja fel s mely eligazít napi gondjainkban, mikor elkötelezzük magunkat hivatásunk végzésére: „Fülünkbe cseng az intelem: mit sem ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de önmagát elveszíti (vö: Lk 9,25). Az új föld várása azonban nem csitíthatja bennünk a mostani művelésének gondját, ellenkezőleg, serkentenie kell azt. Hiszen benne növekszik az új emberi családnak az a Teste, amely már-már egy új korszak körvonalait sejteti. Amennyiben tehát a földi haladás hozzájárul az emberi társadalom jobb berendezéséhez, nagyon is jelentős az Isten Országa szempontjából, jóllehet a kettőt gondosan meg kell egymástól különböztetni" (39). Arra a nagy problémára, hogy mi marad meg végülis munkánkból, műveinkből, a kultúra, a történelem „termékeiből", a zsinat ezt válaszolja: „Az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság értékeit, vagyis a természet minden javát és szorgalmunk gyümölcsét, amit az Úr Lelkében és parancsa értelmében meghonosítunk a földön, szennytől tisztán, ragyogóan s átszellemítve újra megtaláljuk később, amikor Krisztus átadja majd az Atyának az örök és egyetemes birodalmat, 'az igazság és az élet, a szentség és a kegyelem, az igazságosság, a szeretet és béke birodalmát' (vö: Krisztus Király ünnepének prefációja). Ez a Birodalom titokzatos módon jelen van már a földön is, de csak akkor bontakozik ki teljesen, ha majd az Úr visszatér" (uo). Amikor az Egyház az emberi munka és haladás mellé áll, éppen hitéből következőleg, nem tévesztheti soha szem elöl reménye végső célját — s ezt is hangsúlyoznunk kell a zsinat tanítása alapján —, mely több mindannál, mint amit a földi eredmények elérhetnek. Az újszövetségi remény s az emberi történelem célpontja nem valamiféle (mégoly tökéletes) evilági állapot, mely saját erőnkből kivívható, hanem végső soron maga Isten: „Az Úr a történelem végcélja, Ő az a pont, amelybe beletorkollanak a történelem és a civilizáció vágyai, ő az emberiség középpontja, minden szív örömének és óhajainak teljessége . .. Lelkében kelünk életre s egyesülünk, így vándorolunk a történelem beteljesedése felé, amely tökéletes összhangban van szeretete tervével, hogy .Krisztusban, mint főben foglaljon össze mindent, ami mennyben és földön van’ (Ef 1,10).” (Az Egyház a mai világban, 45.) —/ —n 180