Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 3. szám - FIGYELŐ - A 2. vatikáni zsinat tanítása a munkáról

tartogassuk csupán az élet nagy pillana­taira, hanem valósítsuk meg a mindennapi életben" (uo.). A vallási élet megnyilvánulásai közül a zsinat az eukarisztiát emeli középpontba, mint amelyben egybesűrűsödik az evilág — az anyag, az élet, az emberi munka és öröm — minden értéke s a transzcendens kifeje­zőjévé válik, tehát mintegy a munka apo- teózisa: „Az Úr itthagyta övéinek a remény­ség zálogát, s az útravaló eledelt: a hitnek abban a szentségében, amelyben a termé­szet emberkéz megművelte anyagai a test­véri közösség vacsoráján — a mennyei la­koma előízeként — dicsőséges Testévé és Vérévé változnak át" (uo). Az emberi remény beteljesedése Az emberi tevékenység végső távlatát — az evilági szerepére vonatkozó szemponto­kon túlmenően — a keresztény eszkatológia adja meg. A zsinat egy csokorba szedi itt a kinyilatkoztatás szétszórt magvait, melyek a végidőről szólnak: „Nem tudjuk, mikor telik le a világ és az emberiség ideje (vö: ApCsel 1,7). Azt sem tudjuk, hogyan megy majd végbe a világ átalakulása. Biztosan elmúlik a jelen, bűn­től eltorzított világ (vö: iKor 7,31) ,de — a kopott tanítás szerint — Isten új lakóhelyet s földet készít, amely az igazság otthona lesz (vö: 2Kor 5,2 és 2Pt 3,13), és amelynek bol­dogsága betölt, sőt felülmúl minden vá­gyat, ami az emberi szívben a béke iránt feltámad (vö: IKor 2,9; Jel 21,4—5). Akkor Isten fiai a halált legyőzve feltámadnak majd Krisztusban, s amit gyengeségre és romlásra vetettek el, romlatlanságba öltö­zik (vö: 1Kor 15,42 és 53). A szeretet és műve megmarad (vö: IKor 13,8; 3,14), s az egész természet, amit Isten az emberért al­kotott, felszabadul a múlandóság szolgai állapotából (vö: Rám 8,19—21)" (39). Teilhard tanítása ugyanebből a szemlélet­ből táplálkozik, aki szerint minden evilági tevékenység utat készít az új világnak. A zsinat sem annyira a megszakítottságot hangsúlyozza a régi és új világ között (mint a hagyományos igehirdetés), hanem inkább a folytonosságot. így valósul meg az a szintézis, mely sokak tépelődését, lelkiismeretfurdalását oldja fel s mely eligazít napi gondjainkban, mikor el­kötelezzük magunkat hivatásunk végzésére: „Fülünkbe cseng az intelem: mit sem ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de önmagát elveszíti (vö: Lk 9,25). Az új föld várása azonban nem csitíthatja ben­nünk a mostani művelésének gondját, ellen­kezőleg, serkentenie kell azt. Hiszen benne növekszik az új emberi családnak az a Tes­te, amely már-már egy új korszak körvona­lait sejteti. Amennyiben tehát a földi hala­dás hozzájárul az emberi társadalom jobb berendezéséhez, nagyon is jelentős az Isten Országa szempontjából, jóllehet a kettőt gondosan meg kell egymástól különböztet­ni" (39). Arra a nagy problémára, hogy mi marad meg végülis munkánkból, műveinkből, a kul­túra, a történelem „termékeiből", a zsinat ezt válaszolja: „Az emberi méltóság, a test­véri közösség és a szabadság értékeit, vagy­is a természet minden javát és szorgalmunk gyümölcsét, amit az Úr Lelkében és paran­csa értelmében meghonosítunk a földön, szennytől tisztán, ragyogóan s átszellemítve újra megtaláljuk később, amikor Krisztus átadja majd az Atyának az örök és egye­temes birodalmat, 'az igazság és az élet, a szentség és a kegyelem, az igazságosság, a szeretet és béke birodalmát' (vö: Krisztus Király ünnepének prefációja). Ez a Biroda­lom titokzatos módon jelen van már a föl­dön is, de csak akkor bontakozik ki telje­sen, ha majd az Úr visszatér" (uo). Amikor az Egyház az emberi munka és haladás mellé áll, éppen hitéből következő­leg, nem tévesztheti soha szem elöl reménye végső célját — s ezt is hangsúlyoznunk kell a zsinat tanítása alapján —, mely több mindannál, mint amit a földi eredmények elérhetnek. Az újszövetségi remény s az em­beri történelem célpontja nem valamiféle (mégoly tökéletes) evilági állapot, mely sa­ját erőnkből kivívható, hanem végső soron maga Isten: „Az Úr a történelem végcélja, Ő az a pont, amelybe beletorkollanak a történelem és a civilizáció vágyai, ő az emberiség kö­zéppontja, minden szív örömének és óhajai­nak teljessége . .. Lelkében kelünk életre s egyesülünk, így vándorolunk a történelem beteljesedése felé, amely tökéletes össz­hangban van szeretete tervével, hogy .Krisz­tusban, mint főben foglaljon össze mindent, ami mennyben és földön van’ (Ef 1,10).” (Az Egyház a mai világban, 45.) —/ —n 180

Next

/
Oldalképek
Tartalom