Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 3. szám - FIGYELŐ - A munka bibliateológiai értelme
A MUNKA BIBLIATEOLÓGIAI ÉRTELME A hittudomány ma nagy átalakuláson megy át. A régi rendszerezések lebomlanak, a statikus jellegű meghatározások elégtelenek és helyükben már ott forr az ember, a világ és az Isten dolgainak új, nagy távlatú szemlélete. Napjainkban, a közbeeső időben a szómagyarázatok, az enciklopédiák és a szótári értelmezések virágkorát éljük. Ma nem fogalmakat határoznak meg, hanem sokoldalúan úgy világítják meg a nyelvi jelentést, hogy élvezhetőén tárják elénk Isten szavának pontosabb, teljesebb értelmét. Közben szubjektív, olykor még homályos sejtések is tisztázódnak, új tárgyi ösz- szefüggést nyernek. A különféle bibliai kézikönyvek sem pusztán történeti, régészeti magyarázatot vagy kritikát adnak, hanem a szent könyvek nyelvezetét a mai igényekhez hangolják és egyben tudományos és vallási bevezetést is nyújtanak a Biblia helyes olvasási módjához. Amikor a „munka” szó értelmét a Bibliateológiai szótárból kikeressük (Vocabulaire de théologie biblique, Cerf, Paris, 1966), egyben szeretnénk ennek a — mondhatnánk — zsinat utáni tudománynak, a bibliateológiának törekvéseit is bemutatni. A bibliateológia egységében A Biblia Isten szava az emberhez, a teológia pedig emberi szóval beszél Istenről. A bibliateológia azt az egységes nézőpontot keresi, hogy a szentkönyvekben található különbözőségeket (korok, kultúrák, műfajok, írói egyéniségek) beillessze a kinyilatkoztatás egységes feilődésébe. Az Ószövetség jahvista történetétől kezdve a papi és böl- csességi hagyományokon át vezet a szinoptikus evangéliumokhoz, elmélyíti szent Pál tanítását, feltárja szent János apokaliptikus látomásának jelentését. A bibliateológia így egyrészt annyi „teológiát” mutat be, ahány szerzőt találunk a Szentírásban, igazi feladata azonban mégis az, hogy mindezek felett a „Bibliát, mint egészet" tekintse, megtalálja szerves folytonosságát, az értelmezési összefüggést, és azt az alapelvet, ami ezen különálló „teológiáknak” egységét biztosítja. Ez az alapelv pedig nem más, mint a közös hit, amely történeti fejlődése során szerves egésszé formálta a két Szövetség könyveit, megszabta korlátáit, kiválasztotta a „hiteles” műveket és elvezetett a beteljesítő középponthoz: Jézus Krisztushoz. A bibliateológia a mai ember számára akarja Isten szavát hallatni. Ez a Szó, ez az Ige — minden tanítási rendszert megelőzően — élményt és hívást jelent számunkra: Isten maga jött közénk! A bibliateológia egybefoglalja az ember tudatelőtti és tudatkezdeti ősképeit, a keleti népek mitikus szimbólumait, amelyek mind átszűrődnek, újjászületnek és új szerepet kapnak a bibliai hit egységének a szolgálatában. Szellemi egységbe fogja össze a mindenkori ember gondolatait, megtanít arra, hogy a köznapi dolgokban egyszerű tekintettel átfogjuk és megragadjuk az Istent. A vclóságok a szimbólum nyelvén A bibliás ember „akkor” és most is hitben éli át a mindennapi eseményeket, bevonja életébe a kinyilatkoztatást. A keleti ember ezt a magatartását érzékelhető képekben, szuggesztív hasonlatokkal adja át a másiknak. Metaforáit mindegyik saját ízlése és fantáziája szerint alkalmazza. A metaforák általában az elvont értelem feltöltésével el is szakadnak valóságuktól, természeti alapjuktól. Példánk: a „rév”-be jutni értelmében már senki sem gondol a folyóparti kikötőre, hanem azt a várt sikert érti rajta, ami végre elérkezett. A Bibliában nem így van: a konkrét kifejezések mindvégig megmaradnak a maguk realitásában, az emberi tapasztalásba gyökerezve és így anyagi jellegükön át fejezik ki a szellemi valóságot. Megfigyelhetjük, hogy például Izrael evilági messianisztikus reménysége fokozatosan lelkivé bensőségesül és a magasabb istenvárás reményének lesz kifejezője. Az általánosan értelmezett metaforától eltérőleg tehát, a bibliai szimbólumok állandó kölcsönhatásban maradnak a kinyilatkoztatással. A bibliateológia szakemberei éppen azt kutatják, hogy a világ elemei, az ember átélt eseményei, szokásai hogyan váltak az Isten és az ember közötti dialógus nyelvévé, mintegy Isten szavának visszhangjává, kezdve a teremtés eseményének a bemutatásától, végig a kinyilatkoztatás egész történetében. így bármely dolog, emberi és természeti jelenség és esemény szimbólummá lehet, amennyiben kapcsolatban marad az üdvösség eseményeivel és mindvégig megőrzi közvetítő szerepét. Tehát — és ennek megkülönböztetése nagyon fontos — valóságos dolgok és megtörtént események azok, amelyek szimbólum módján tovább élnek a kinyilatkoztatás nyelvezetében. (gy pl. ténylegesen volt egyiptomi fogság, ami azután a továbbiakban a bűn fogságát is jelenti. A körülmetélés mindennapi rítusa később a lélek körülmetéltségét, 181
