Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 3. szám - FIGYELŐ - A 2. vatikáni zsinat tanítása a munkáról
Mint említettük, o zsinat elveti azt a véleményt, hogy a munka mindenestől büntetés lenne, azonban felhívja a figyelmet arra, hogy az emberi haladás, mely igen nagy jó, komoly kísértések forrása lehet. Ha ugyanis „felborul az értékrend, s a jó a rosszal ösz- szekeveredik, akkor az egyesek és a csoportok tekintet nélkül a másokéra, csak a maguk javát keresik" (37). Világos tehát, hogy nem maga a munka rossz, hanem a bűn, az önzés az, ami megrontja. A zsinat ugyan nem használ szociológiai kategóriákat — osztályharc, profit- hajhászás, elidegenedés —, nem is feladata, hogy konkrét megoldást adjon, a mondat mögött mégis ott feszül a modern gazdasági és társadalmi struktúrák minden ellentéte, a kizsákmányolás módjaitól a nép- írtó háborúkig, hiszen erkölcsi-vallási szempontból mindezek gyökere: az önzés. A zsinat szerint a bűn árnyékában élő világban a műszaki-tudományos haladás is „veszélyes” lehet, ha enged az elembertelenítő kísértéseknek: akkor a világ „már nem az igazi testvériség otthona, megnövekedett hatalma megsemmisítéssel fenyegeti az emberiséget” (37). Teljes realitással látja tehát a zsinat, hogy az ember tevékenysége nem választható el az erkölcsi tényezőktől: „az embernek szüntelen harcban kell kivívnia csatlakozását a jóhoz, és az a feladat sincs híjával a fáradságnak, hogy Isten kegyelme segítségével megteremtse önnön belső egységét” (uo). Az Egyház feladata is kettős ebben a munkában. Lelkesít és int. „Krisztus egyháza, a teremtő tervébe helyezve bizalmát, egyrészt elismeri, hegy a haladás képes az emberek igazi boldogulását szolgálni; másrészt mégsem teheti meg, hogy ne hangoztassa az apostol szavát: ,ne szabjátok magatokat a világhoz' (Rám. 12,2), vagyis ahhoz a hiú és rosszindulatú lelkülethez, amely az Isten és az ember szolgálatára rendelt emberi tevékenységet a bűn eszközévé változtatja” (uo). A szövegösszefüggésből azt is kivehetjük, hogy a zsinat nem tekinti az egész világot „bűnösnek”. Amint a Szentírásban is, a „világ” itt is az a lelkűiét, amely megrontja az embert és környezetét. Az erkölcsi diagnózisra csak erkölcsi orvoslást adhat a konstitúció, és azt meg is teszi. A megoldást az önzésből való kiszabadulásban látja, mellyel a megváltást tesz- szük valóságossá a magunk számára: „Arra a kérdésre, hogy hogyan lehet legyőzni e bajt, a keresztények azt felelik, hogy a gőg és a rendetlen önszeretet által naponta válságba sodort emberi tevékenységet Krisztus keresztjével és feltámadásával kell megtisztítani és tökélyre vezetni" (uo). A megoldás tehát nem a világból való kiszakadás. ,,A Krisztus által megváltott és a Szentlélek által új teremtménnyé alakított embernek ugyanis szabad, sőt kell is szeretnie Isten teremtményeit. Istentől kapta őket, s úgy tekint rájuk, tisztelettel, mintha Isten kezéből csordulnának" (uo). Ugyanakkor a keresztény ember nem is vész bele a horizontális létezésbe; mindig független — szabad marad mindattól, amit kezébe vesz. „Ügy nyer bebocsátást a világ javainak valódi birtoklásába, hogy — mint akinek semmije sincs, de mindene megvan (2 Kor 6,10) —, hálát ad értük a Jótevőnek, és szellemi szegénységben és szabadságban használja s élvezi őket. Minden a tiétek: ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené' (1Kor 3,22— 23)" (uo). A munka és Krisztus müve A munka értékelésében a zsinat így nemcsak a teremtéseszmével hozza az emberi tevékenységet összefüggésbe — pozitív és negatív szempontból egyaránt —, hanem feltárja azt a szálat is, amellyel a keresztény ember evilági tevékenysége Krisztus művéhez kötődik. Krisztus adta ugyanis az emberiségnek a szolgáló szeretet legnagyobb példáját, követői ennek a szeretetnek továbbvitelében számíthatnak leginkább kegyelmére és segítségére. „Azt is valljuk — mondja a konstitúció —, hogy az ember az Istennek felajánlott munkával belekapcsolódik Jézus Krisztus megváltó művébe, aki Ná- záretben dolgozva kiváló rangra emelte a munkát. Ebből ered kinek-kinek az a kötelessége, hogy becsületesen dolgozzék” (67). A zsinati atyák valóságérzéke itt is megmutatkozik. Krisztus követését (a munkában) nem tüntetik fel rózsákkal szegélyezett útnak. „Példájával arra tanít (Jézus), hogy mi is hordozzuk a keresztet, amit a test és a világ rak az igazságosság és a béke útján járók vállára” (38). Krisztus azonban nemcsak mint példakép hat bennünk. Feltámadása óta „Lelkének erejével ott dolgozik az emberi szívekben. Nemcsak felszítja az eljövendő világ vágyát, hanem élteti, megtisztítja és megszilárdítja azokat a nemes óhajokat is, amelyek alapján az emberi család igyekszik emberibbé tenni életét, s e célnak alárendelni a földet" (uo). A csüggedés órájában, fárasztó munkánk közben arra kell gondolnunk, hogy Krisztus „biztosította azokat, akik hisznek a szeretetben, hogy a szeretet útja mindenki előtt nyitva álljon, ezért nem hiábavaló az egyetemes emberiség megteremtésén fáradozni. Arra is buzdít, hogy a szeretetet ne 179
