Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 3. szám - FIGYELŐ - A 2. vatikáni zsinat tanítása a munkáról

női is továbbmegy. Magunk is tapasztaljuk, hogy ha megvan mindaz, ami megélheté­sünkhöz szükséges, ha a közelebbi célok­nak eleget tettünk, akkor is ott él bennünk a lendítő erő, hogy mindig újabb és ma­gasabb célokat érjünk el alkotásunkkal. Ez az erő hajtja kutatásra a tudósokat, készte­ti a további fejlődésre a technikát és a kul­túrát. A legelrejtettebb munka is része en­nek az egyetemes növekedésnek. A konstitúció így adja vissza ezt a folya­matot. Tevékenységében az ember „nem­csak a világot és a társadalmat alakítja át, hanem önmagát is tökéletesíti. Sokat tanul, kiműveli képességeit, kilép magából és fölé emelkedik. Ez a fajta gyarapodás — helye­sen értelmezve — értékesebb, mint a külső­leg felhalmozható gazdagság. Az ember ér­téke elsősorban attól függ, mivé lett, nem pedig attól, hogy mi van a birtokában” (35). Érdemes ráfigyelnünk, hogy a zsinat nem „erkölcsi erények gyakorlásáról” beszél, ha­nem a szellemi és kulturális képzés és a mesterségbeli tudás tökéletesítéséről. Ezek által növekszik ugyanis az ember értéke. Felmerülhet természetesen ezen a ponton a kérdés, hogy miként viszonylik ez a szel­lemi értéknövekedés és személyes kiteljese­dés Isten országa ügyéhez? Nem az a fon­tos-e a vallás szempontjából, hogy lelkileg tökéletesedjünk? — Hogy a kérdésre vála­szolhassunk, tisztán kell látnunk, hogy az ember személyes fejlődését éppen a munka segíti elő, amellyel résztvesz a világ át­alakításában, mint Isten teremtő munkájá­nak társa. Ezért teszi hozzá a konstitúció a munkáról adott „definició" már jelzett pont­jaihoz: „...ezzel gyakorolhatja az igazi sze- retetet és az isteni teremtés tökéletesítésé­nek is munkatársává válhat” (67). „Az Isten képmására teremtett ember ugyanis — foly­tatja a gondolatot a zsinati irat másik helye — megbízást kapott, vesse uralma alá a föl­det s mindent, ami hozzá tartozik (Tér 1,26— 28 nyomán) és kormányozza a világot igaz­ságosan és szentül”, ezzel az uralomba-vé- tellel szolgálja a teremtő tervét, hogy „Is­ten neve csodálat tárgya legyen az egész világon" (34). Az ember azzal követi ezt a teremtésben kapott isteni parancsot, hogy feltárja a ter­mészetbe rejtett energiákat és sajátmagát is fejleszti szellemiekben és technikában, te­hát továbbviszi a teremtés művét. Többször is hangsúlyozottan utal a zsinat az emberi munka és tevékenység e legmélyebb, igazi értelmére (34, 57, 67). A teremtés tehát nem annyit jelent, hogy az ember egy kész, le­zárt világot vesz át, — amint azt a középkor sztatikus világképe állította —, hanem olyan kozmoszt ad Isten, melyben az ember az ő munkatársa lesz a lehetőségek kibon­takoztatásában. Ez a feladat, az anyag átszellemiesítése és a természet uralomba-vétele oly nagy, hogy az emberiség csak együttes erőfeszí­téssel kezdhet neki. Minden egyes alkotó, tudós, feltaláló az egész közösségért van s a közösség az egységekért. „Mindez a leg­közönségesebb, hétköznapi munkára is érvé­nyes" — olvassuk (34). A legelrejtettebb élet is belejátszik tehát a műbe, és pótolhatat­lan: az újságárusé csakúgy, mint a csator­natisztítóé vagy az autóbuszsofőré. „Azok a férfiak és nők, akik a maguk és családjuk létszükségleteinek előteremtése során úgy tevékenykednek, hogy közben a társadalom­nak is hasznos szolgálatot tesznek, munkáju­kat joggal értékelhetik a teremtő műve foly­tatásaként, testvéreiknek tett szolgálatként és személyes hozzájárulásként a gondviselés történelmi tervének megvalósításához” (34). Ami az evilági munka és a vallásos fel­adatok ütközési lehetőségét illeti, a konsti­túció kimutatja, hogy nincs ellentét közöttük. „A keresztények ne gondolják, hogy amit az emberi alkotó géniusz és bátorság létre­hozott, szembenáll Isten hatalmával: de azt sem, hogy az eszes teremtmény esetleg Isten vetélytársa. Inkább arról legyenek meggyő­ződve, hogy az emberiség diadalai Isten nagyságát jelzik, s emberi szóval ki nem fe­jezhető terve gyümölcsei” (34). Ennek a teremtő tervnek a fényében vi- láglik ki, hogy „a keresztény üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétől” (34, vö. 57). A keresztény embernek ugyan­olyan felelősségteljesen kell vállalnia hiva­tása terheit s a földi haladásban való te­vékeny részvételt, mint amennyire Isten di­cséretére és vallása gyakorlására hivatott. Két pólus tekint itt egymásra, melyeknek egyikét sem szabad a másik rovására hang­súlyoznunk. A lehetséges szélsőséges állás­pontokkal kapcsolatban joggal jegyzi meg a zsinat: „Nem szabad mesterkélt ellentétet támasztani a hivatásbeli és társadalmi te­vékenység és a vallásos élet között" (43). Egészséges egymás mellé rendelődés és köl­csönös egymásra-hatás lehet csak a helyes viszony a két pólus között. Ahol az ember úgy végzi földi feladatait, hogy ezzel Isten akaratát is keresi, ott az emberi tevékeny­ség Isten cselekvésével találkozik (67). Az emberi tevékenység a bűn árnyékában Külön fejezet (a 37.) foglalkozik a konsti- túcióban a „bűn által kikezdett emberi te­vékenységgel”, tehát azzal, hogyan vetett ár­nyékot a bűn arra a pozitív tartalomra, ame­lyet a munka kezdettől fogva hordozott. 178

Next

/
Oldalképek
Tartalom