Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 3. szám - FIGYELŐ - A 2. vatikáni zsinat tanítása a munkáról
síkra száz idősebb asszonyt a nyomornak, vagy akár egy egész népet napalm-pusztításra. A gazdagság olyan formában ember- telenít el, hogy a gazdag — egyénenként, vagy összeségében tekintve — az emberiségnek azt a részét, amely nem éri el az ő gazdasági nívóját, nem veszi emberszámba vagy megveti. Amikor azonban ezek az emberek a szegénységet választják a szegények hangját teszik hallhatóvá, — amint ezt a dominikánusok levele írja. Egy hatalmas, de eddig még néma hangot szólaltatnak meg: a mérhetetlen nyomor és kétségbeesés hangját, azokét, akik az egyéni vagy a kollektív gazdagság „hulladéktermékei’', vagy legjobb esetben „nyersanyagai" a társadalomban vagy a népek családjában. Az elmúlt hét elején egy magasállású ember ámulva mondta nekem: „Valóban ez az első eset, hogy a takarítónők problémájával foglalkozunk". Elismerik, hogy a francia tőke nagyon „rendesen és becsületesen” emelkedik, — ha ezt a kifejezést itt használni lehet — és ugyanakkor országunkban anyagilag súlyos csapás, ha egy ember öreg korára vagyon nélkül marad. Lehet-e tehát azon csodálkozni — kérdezi a francia protestánsok gyűlése — hogy az emberek mindenütt a világon ilyen „szélsőséges eszközökhöz” folyamodnak, ha az igazságosság elemi követelményeit érvényesíteni akarják? Amikor tanúságtevőink egy kifejezett rendellenesség áldozatának hangját képviselik, azon „legkisebbek" feljajdulásai, akikkel Krisztus azonosította magát. így fog bebizonyosodni, — Krisztus kereszthalálától egészen a mai napig — hogy ott, ahol egy szegény mindenét odaadja, amije van, — és ha már semmije sincs, saját magát is —, valami Űj keletkezik, modellje, vázlata és végül a valósága egy olyan emberi világnak, ahol az igazságosság uralkodik. Krisztus szeretetének jelenléte a történelemben az az egyetlen erő, amely sohasem fog megszűnni, és életre kelti közöttünk, a „gazdagok” között, — mert potenciálisan mindnyájan azok vagyunk, — magát Jézus Krisztust. És akkor képesek leszünk a tevékeny szolidaritás, az igazságosság szolgálatának útjára lépni, amely megnyitja a történelmet az emberiség jövője számára. (A beszédet, mely német fordításában a Diakonia 1973. 3. számában jelent meg, a Diakonia szerkesztőségének szives hozzájárulásával közöljük.) A 2. VATIKÁNI ZSINAT TANÍTÁSA A MUNKÁRÓL Az emberi tevékenység a teremtésmisztérium fényében Sok keresztényben él az a felfogás, hogy a munka Ádám bűnének következménye, ■az ősi engedetlenség miatt ránkszakadt büntetés. Pedig a teremtéstörténet szerint Isten már a bűnbeesés előtt „a paradicsomba helyezte az embert, hogy művelje és őrizze azt” (Tér 2,15), a teremtés a hét munkarendjének mintája volt; a munka tehát az ember alaptevékenysége, az istenképiségnek is kifejezése. — Ezt a kinyilatkoztatott igazságot veszi a zsinat a munkáról adott tanítás kiindulópontjának. A zsinat utáni teológiának is jelentős feladata, hogy a „jahvista” teremtéstörténet optimista látását vegye át, feltárja a munka pozitív értékét. De vajon miben áll ez a pozitív tartalom? — Sokan abban látják a munka közvetlen célját, hogy az élet fenntartásához szükséges javakat állítjuk elő segítségével. Lényegében Aquinói Tamás tanítására megy visz- sza ez a szemlélet, aki szerint az ember-32 Teológia testi létében különbözőanyagi javaktól függ, mint pl. az étel, a ruha, a lakás; a munka arra való, hogy ezeket az életfontosságú feltételeket megteremtse. A zsinat is elismeri ezeknek a közvetlen céloknak a jogosságát. Az Egyház a mai világban c. lelkipásztori konstitúció, mely alapvető a munkáról adott zsinati tanításban, így ír erről: „Az ember általában munkájával tartja fenn a maga és családja életét, munkája révén társul testvéreivel és szolgálja őket” (67). Sürgeti a zsinat, hogy mindenki intenziven vegye ki részét abban a munkában, amely az emberhez méltó körülményeket biztosítja. A mindennapi munka azonban a keresztény ember számára nemcsak kenyérkereset, nemcsak a megélhetés biztosítása, hanem a felebaráti szeretet gyakorlótere is; másokkal együtt, másokért is dolgozik, nemcsak magának. A munka tehát együttmun- kálkodás, szociális tevékenység is: „a munkás munkája révén társait szolgálja, ezzel gyakorolhatja az igazi szeretetet” (67). A zsinat még ennél a szociális szempont177 /
