Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Albertini Péter: Az Élet felé vezető imádság
A Szentírás kritikája a népek imájáról Az Ószövetség ismeri a mágikus vallás-eszményt és imát, Izrael Kánaánban találkozott és megküzdött vele. A kánaáni népek különböző néven: Hadad, Dágon, Telepino, az ugariti valláskor harcos, tevékeny istenét, Báált tisztelték. Báál sokarcú isten, az ország birtokosa, a föld kormányzója, a jegyes, az esős, termékeny évszak istene, a természet aktív princípiuma. Báált mágikus kultusszal tisztelték. E kultuszról igy emlékezik meg Heliodorusz: „A citerák izgató zenéjére táncolni kezdtek. Előbb könnyed ugrásokkal a magasba szöktek, majd legugoltak többször egymásután, végül pörögni kezdtek, mint a lélektől megszálltak” (Aethiopica IV. 17). A Szentírás Illés történetében emlékezik meg Báál prófétáinak mágikus, extázist kereső imádságáról. Báál prófétái reggeltől délig hívogatták istenük nevét: „Báál, hallgass meg minket!" S hogy nem jött egy hang sem, s nem felelt senki, hangosabban kezdtek kiáltozni, ugrándoztak és „szokásuk szerint kardokkal és lándzsákkal vagdalták magukat, míg el nem borította őket a vér” (1 Kir 18,26-28). Az ilyen erőlködő, „erőt gyakorló” imádság a Szentírásban gúny és megvetés tárgya, nemcsak embert lealacsonyító jellege miatt, hanem azért is, mert olyan Isten, akit ilyen imádság megindít, egyszerűen nem létezik. Illés természetes közvetlenséggel imádkozik, az élő Istenhez szól s úgy áll elébe, hogy emberi méltóságából sem veszít (1 Kir 18, 36—37). Ugyanilyen közvetlenséggel kéri az Urat és hálálkodik Ábrahám szolgája, Eliézer is (Tér 24,12-14 és 26—27). Ábrahám úgy alkudozik Istennel, mint arab kereskedő szokott üzlettársával, egyszerre alázatos, céltudatos és méltóságteljes. Jákob szemtől-szembe harcol az Úrral (Tér 32, 24—30), Mózessel úgy beszélt az Isten, mint ember szokott a barátjával (Kir 33,8-11). Érdemes egy pillantást vetni itt az Ószövetség ősi imáinak szókincsére. A fejlett vallások sajátos ima-mechanizmust alakítottak ki s ezen belül sajátos szent „zsargont". A mágikus imában minden szónak, mozdulatnak a helyén kell lennie, különben az imádság erejét veszíti. Az Ószövetség imái mindvégig megőrzik az élő beszéddel való kapcsolatukat. Kezdetben a Szentírásnak még az imádságra sincs külön szava, a mindennapi életből vett analógiákkal írja körül: folyamodni, hívni, sírni, örvendezni, dicsérni. Az imádság helyére, az imádságot kisérő mozdulatokra sincs egyértelmű meghatározás. Imádság helye a szentély, vagy valamely jeles hely, imádkozni lehet leborulva, állva vagy akár üldögélve is. A kifejezésmód viszonylagos szabadsága az imádkozó benső szabadságára utal. Az Ószövetség imáiban élő szól az élőhöz, az imát nem szent szavak, gesztusok, hanem e írét élő szívének, akaratának egybecsengése teszi hatékonnyá. Az imádság lehet önáltatás, „fantasztikus cselekvés”, cselekvéspótlék is. A Szentírás jól ismeri ezt az imafajtát. A Bölcsesség könyve szánakozva, humorral szól e balgaságról. Mert groteszk dolog ez. Az ember szép, értelmes munkával, „hozzáértő szorgalommal” szükségletei szerint hasznos dolgokat készít. A szép, alkalmas fatörzset gondosan megmunkálja s még a hulladékot is hasznos célra fordítja: begyújt vele. Azután ugyanez az értelmes ember veszi a selejtes, a „görbe és görcsökkel teli fatörzset" és gondos művészettel saját képére formálja. Ezt a selejtet, ezt az ember-képű, pirosítóval kikent „semmit”, ezt a gondolat nélküli halottat nevezi aztán istenének. A tengerre magával viszi s a szilaj hullámok között e fadarabtól vár segítséget, ahelyett, hogy inkább hajójában bízna, mely értelmes alkotás, hisz céltudatos keresetvágy eszelte ki és hozzáértő ember bölcsessége építette. Mindezt a balgaságot pedig az ember azért teszi, hogy az élet viharai közt legyen kibe kapaszkodnia, s az igazi Isten ismerete híján tehetetlen, a bal-alkotásban keres biztonságot, menedéket. Lélek nélküli képmáshoz könyörög vagyonáért, feleségéért, gyermekeiért, keresetéért, munkájáért, egészségért, életért, s minden ügyének sikeréért (Bölcs 13,1—14,2). A választott nép öntudattal vallja: imája más, mert a hite más. Izrael nem volt mentes a bálványozástól, vonzódott a mágikus valláshoz is, olykor leplezetlenül a mágikus kultuszt is gyakorolta. Mégis, lelke más, s így imájának lelke is más. Történelem szaggatta, próféták ostorozták e népet: „térj meg!”, „vesd el bálványai14
