Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám - TÁVLATOK - Sokszínű krisztológia
gével áttekintjük a mai Krisztus-irányzatokat, ennek a szemléletnek híve). Az elszemélytelenedéssel fenyegető technikai civilizáció korában égető ugyanis a vágy, hogy Krisztusban azt a jóbarátot találjuk meg, aki feleletet ad kínzó kérdéseinkre. Már Newmann megfogalmazta ezt a vágyat a múlt században. De mi más lenne az amerikai Jézus-népe mozgalom is, mint ennek a lelki mélyrétegnek a felszínre-törése? Napjaink kereső embere — írja Läpple — nem elvont eszmével akar találkozni, még csak nem is a legtökéletesebb formulát keresi, hanem azt, akinek azt mondhatja: TE! Szentírásolvasásunk csak nyelvtani gyakorlat, hitünk katekizmus-tudás lenne csupán, ha nem keresnénk a Krisztussal való személyes találkozást. Az irányzat jogosságát senki sem vonhatja kétségbe. A legtetszetősebb teológiai elmélet sem hat ki életünkre, ha nincs személyes kapcsolatunk Krisztussal. Persze az elméleti spekulációval egyenrangú tévedés lenne, ha tisztán érzelmileg közelítenénk őhozzá, s így afféle Krisztus-romantika hibájába esnénk. Természetesen belsőleg is átélt kapcsolatot kell keresnünk Jézussal. Lelkipásztorkodásban, lelkiéletben is sokakat segíthet az a szemlélet, mely Krisztusra úgy tekint, mint testvérére, útitársára, segítőjére, társára a szenvedésben, gondban és boldogságban; mint jövője biztosítékára. Aki a vele való bensőséges, egzisztenciális kapcsolatot keresi, hozzá hasonul és környezetében lassan a kovász szerepét tölti be Talán már nincs messze az idő — írja Läpple —, hogy a keresztény életben a sok vita és elméleti szócsata után újra a hit bensővé tétele, az elmélkedés és a misztika kerül előtérbe, anélkül, hogy az „aktív" oldal feledésbe merülne. Krisztus kettősség nélkül? (Schoonenberg) Már az eddig ismertetett krisztológiai irányzatok is több tekintetben túllépték a hagyományos két-természet-sémát. Körképünk lezárásaként felvázoljuk még Piet Schoonenberg forradalminak mondható Krisztus-modelljét, amely leginkább eltér a hagyományostól, s egészen új távlatokat vetít elénk (rövid összefoglalása olvasható a Wort und Wahrheit 1972/3. számában, „Eine christologische Hypothese” címmel). a) Antropológiai fordulat Hogy Schoonenberg elméletét megértsük, néhány előzetes megállapítást kell tennünk. Mint bevezetőben jeleztük, a klasszikus krisztológia sztatikus lételméletre épül. Ez az ontológia azonban kérdésessé vált. Nemhiába fogalmazták meg L. Dewart, H. Mühlen és társai a „hellén gondolkodástól való megszabadulás" (Enthelienisierung) törvényét. A metafizikai fogalmi rend inkább már akadálynak tűnik. A mai ember antropológiai gondolkodásmódjának megfelelőbb, ha Krisztus ember-létét vesszük alapul az elméleti Krisztus-tanításban is: inkább alulról épülő rendszert keresünk. E törekvést az Újszövetség eddig talán nem eléggé értékelt sorai segíthetik: Krisztus növekedett tudásban (Lk. 2,12); mindenben hasonló volt testvéreihez (Zsid. 2,17—18); mindenben kísértést szenvedett (uo. 4,15). — Krisztus igazi történetisége, lehatároltsá- ga, teljesen emberi tudatvilága áll itt előttünk. b) Krisztus emberi tudata Nem szabad-e úgy gondolnunk — kérdezi Läpple —, hogy Krisztus emberi öntudata — az Istenfiúság ontológiai tartalmától függetlenül, vagy talán épp azért, hogy azt valóban, mint ember élje át — fejlődésfolyamaton ment át? Elképzelhető-e, hogy fokozatosan ébredt küldetése tudatára, sőt isteni méltóságára? Vajon — szent Pál meglátásához híven — valóban csak halá- lában-feltámadásában lett (alanyilag) „Isten hatalmas Fiává", épp azért, mert a halál az ember számára a legmélyebb öntu- datra-eszmélés pillanata? . . . A kérdések nyitva állnak. Mindenesetre, már az úgynevezett újkalkedoni (a hagyományos tanítást továbbfejlesztő) krisztológi- ák is érzik, hogy nemigen lehet Krisztus „valóságos emberségéről" beszélni, ha nem tételeznénk fel benne legalábbis a „pszichológiai ént”, emberi-lelki „tevékenységi központját” — emberi tudatát. Mint Rahner írja, az új ortodox krisztológiának nyugodtan és teljes joggal szabad foglalkoznia — a klasszikus tanítás továbbfejlesztése mellett — a „tudatkrisztológia" lehetőségével. c) Krisztus emberi személy? Ezek után jobban megértjük Schoonenberg álláspontját is, aki éppen Krisztus igazi emberségének hitében kívánja bevezetni Krisztus (nem csupán karakterológiai, hanem erkölcsi és ontológiai értelemben vett) emberi személy-voltának gondolatát, anélkül, hogy ezzel Krisztus egységét meg akarná bontani. Kritikája a hagyományos terminológiára irányul. Csak akkor beszélhetnénk — mondja — Krisztus esetében „két természetről", ha két énje, két személy lenne. Az értelmes természet ugyanis eleve személy. Kalkedon tehát kettőséghez vezethet (mai szemmel nézve), feladni látszik Krisztus egységének elvét. Maga a „természet" kifejezés is megfoghatatlan absztrakciónak tűnik a modern gondolkodó előtt. Mindannak alapján, amit a mai lélektan, lélekelemzés, történelem, szo104
