Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 2. szám - TÁVLATOK - Sokszínű krisztológia

ciológia, orvostudomány, biokémia és kibernetika feltár az emberről, mint személyről, tudatáról, akaratáról, szabadságáról és történetiségéről, kérdésessé teszi a „két természet egy hüposztázisban" megfogalmazást.

d) Isten személlyé válása

A mondottak után Schoonenberg logikusabbnak tartja, ha nem az isteni Logoszt veszi az ember-Jézus létcentrumának, hanem emberi személy-mivoltát. Ez az emberi én tekint az Atyára, mint Te-re. Ügy is fogalmazhatnánk, hogy az Ige nem egyszerűen testté lesz Krisztusban (mint a kalkedoni dogma szerint, ha következetesen végiggondoljuk), hanem személlyé (proszópon, hü- posztazisz). Az Ige, sőt Isten megszemélye- sülésének (enhüposztazisz) elmélete tehát ez, Barthéval éppen ellenkező előjellel.

Az emberség és a személyesség azonosításával Schoonenberg az alexandriai iskolával szemben az antióchiai iskolát újítja fel. Az enhüposztázia elvének következménye az, hogy elmélete nem beszél Krisztus előlétezéséről (prae-existentia), az Ige nála nem örök Ige Istenen (a Szentháromságon) belül, hanem Krisztusban személlyé vált Ige. Szentírás-értelmezése is arra mutat, hogy oz Igéről és Krisztus előlétezéséről tett kijelentések Jánosnál, illetőleg Pálnál mindig a konkrét istenemberre irányulnak.

Ez mégsem jelenti azt, hogy Schoonenberg elvetné Krisztus istenségének alapigazságát, csak a hypostatica unió helyett az úgynevezett „dinamikus egység” elvét ajánlja: az Isten-Atya emberi proszóponja Jézus Krisztus. Az előző elméletek kapcsán már felvetődött dilemmára: a kegyelem, vagy a teremtés elsőbb-e, Schoonenberg felelete ez: a teremtés felölti a kegyelmi szövetség formáját, mint Isten teremtő tevékenységének egyik speciális megnyilvánulását.

e) Az elmélet nehézségei

Schoonenberg elméletét igen nehéz értékelni, tekintettel arra, hogy még ő maga sem mondta ki a végső szót, csak mint megoldási lehetőséget adta elő elméletét. Mint Lappié írja, ennél a hipotézisnél a krisztológiai azonosság kérdése merül fel: csak-kalkedoni Krisztus-tan van-e, vagy lehetséges a nem-kalkedoni, újantióchiai krisztológia? Meddig ortodox még egy tanítás és mettől kezdve nem? A kérdés ma még nem dőlt el. A hagyományos hitmegfogalmazás valóban az adott kor gondolkodásának megfogalmazása volt, átfogalmazása tehát elvileg lehetséges.

Schoonenberg elméletét azonban mai formájában nem érezzük a hit tökéletes „fordításának” a kor nyelvére. Inkább csak lehetőséget csillant fel új, antropológiai krisz- tológia kialakítására. Krisztus emberi személyiségéről mondott érvei valóban meggyőzőek, de máig előadott formájában az adopcianizmus felelevenítésének látszik (Krisztus csak Istenné lett, mintegy fogadott fia az Atyának). Ez ugyan még áthidalható lenne Rahner már ismertetett transzcendencia-módszerével. A nagyobb nehézség az, hogy Schoonenberg mintha elvetné az Ige örök voltát. Ez nála mégsem jelenti a Szentháromság-hit teljes elvetését, hiszen, ha a Háromság „immanens” létét (a világtól független belső mozgását) nem is vallja, de a Szentháromság létét az üdvgondozásban (trinitas oeconomiae salutis) elfogadja. A megkülönböztetés egyébként a keleti teológiában már sokévszázados hagyomány, s ez is mutatja, hogy a két szint egymástól függetlenül is vizsgálható. De az Ige illetve Isten személlyé válásának elmélete azt a benyomást keltheti, hogy a Fiú és a Szentlélek csak amolyan álarcok, amiket Isten felölt. Gyakorlatilag az ószövetségi monoteizmus áll előttünk. Sőt, ha végiggondoljuk, materialista monizmus veszélye is felmerül, ha Isten tényleg csak Krisztusban lett személlyé-tudattá.

Az alexandriai és az antióchiai iskola szintézise leié

A dilemma feloldhatatlannak látszik: vagy a praeexistentiát, s a két természet elvét választjuk, s akkor Krisztus egysége bomlik meg, vagy egységét védjük, de elő- létezését kell feladnunk. Pedig megoldás lehetséges, s ennek kulcsa a személy-fogalom tisztázása lehet. Amint Kalkedon a két természet összhangját kereste, ugyanúgy nekünk a kétlajta személyi létmód egységét kell valahogy megfogalmaznunk. Az isteni és az emberi személy nem azonos tartalmú fogalom. Schoonenbergtől nyugodtan elfogadhatjuk, hogy Krisztus (sőt Isten) valóban csak, mint ember, személy abban az értelemben, ahogy mi. De a feltételezett isteni személy nem kevesebb, hanem több, mint az emberi személy. Tehát az emberi személlyé válás nem jelenti azt, hogy „előzőleg" (időben és logikailag értve ezt) nem volt személy „felsőbb fokon". A kétféle „személyes létsík" együttlétezése és egymáson- létezése igenis elgondolható, mégpedig sokkal inkább, mint két elvont „természet” ösz- szeötvöződése, mert a személyi mivolt mindkét síkon nyitottság: a Szentháromságon belül a Fiú Atyára-hangoltsága, emberi síkon az Istenfiának Isten és emberek felé való nyitottsága.

Schoonenberg után csak valahol itt kezdődhet a krisztológiai szintézis. A személyi viszony előtérbe kerülése lehetővé teszi az előzőleg vázolt szinte valamennyi irányzat integrálását, mind elméleti, mind gyakorlati téren. Cs. /.

105