Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 2. szám - TÁVLATOK - Sokszínű krisztológia

valósítóját látnánk. Az a teljes kitárulás embertársai felé, melyet felmutat, antropológiailag csak úgy ragadható meg, mint az Isten felé való kitárulkozás transzcendentá- lásának (itt úgy mondhatnánk: önátadásának) kifejeződése és következménye. Istenért, országáért élni — tanításában ez áll az első helyen. Jézus legfőképp az „égé- szén-másért", Istenért élt és halt meg, csak ..aztán”, amiatt az emberért is.

S itt még mindig, mint embert tartjuk szem előtt. De mint tökéletesen nyitott embert. Csak az az ember tudott ugyanis meghalni „a világ üdvösségéért", akiből alapvetően, mondhatnánk, fogantatása pillanatától hiányzott a maga érdekének keresése, aki végrehajtotta azt a gyökeres, teljes kinyílást, amit az Istenért való lét jelent. Jézus életének az előbbi „vízszintes" és ez a „függőleges" összetevője rajzolja ki pontosan a keresztet, az emberi „proegzisztencia” (Istenre és emberekre irányulás) örök jelét.

c) „Isten halála", mint a másért-létezés gyökere.

Krisztus kifelé-létezésének igazi távlata azonban csak akkor tárul fel, ha arra gondolunk, hogy ez az emberi önátadás Isten önátadását, szeretetét jeleníti meg, mert szent János szavához híven, „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (Jn 3,16). Jézusnak, az embernek a halála egyúttal „Isten halála” is, nem a szó ma divatos értelmében, hanem a szó legmélyebb, teológiai tartalmában. Ha Krisztus igazán Isten, akkor mint Isten szenved és hal meg.

d) A keresztény altruizmus.

Abban a korban, amikor a kereszténység az Istentől-elhagyottságot, Isten rejtőzését, távollétét éli át, Isten „árnyékában” él, Schürmann szerint egyedül ez a proegzisz- tens Krisztus marad a hiteles Krisztus-kép, ez lesz csak mozgatóerő számunkra. Rejtett jelenléte, „inkognitója" ugyanis éppen a másért-létezésben tárul fel (Mt 25,40). Ezért, amint „az ő szeretetét arról ismertük meg, hogy életét adta, úgy nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért,, (1Jn 3,16). Krisztus másokért-létezése nyomán nekünk is el kell köteleznünk magunkat a szolidaritásra, arra, hogy együtt valósítsuk meg az emberséget (Mitmenschlichkeit). Schürmann szerint a jövő vallásossága ,,a világ közepén vállalt" vallásosság lesz, egyedül ez ad vissza valamit az isteni másért-létezésből. Schürmann Krisztus-képéhez hozzáfűzhetjük, hogy Metz politikai teológiájától kezdve az „Isten meghalt" teológia különféle irányzatáig sokféle áramlat pozitív értékeit gyűjti egybe. Nem is a holnap, a ma krisztológiája ez. A másoknál könnyen adódó kísértést: a „horizontalizmust" megfelelően kikerüli. így sem mentes természetesen bizonyos egyoldalúságtól — a megtestesülés és a feltámadás kérdése háttérbe szorul nála —, a kor gondolkodásához azonban feltétlenül közel áll.

A szolidáris Krisztus (Robinson)

Schürmann nem áll egyedül a szolidáris Krisztus eszméjével. Mások más-más úton jutnak el ugyanoda. Azaz, már nem egészen ugyanoda. Lappié szerint a „szolidáris Krisztus" túllép az alexandriai krisztológiák körén és „antióchiai" lesz, az ember-Krisztust adja.

Mint jellemző példát, idézzük talán Robinson gondolatait. Szellemesen írja (Gott ist anders, München, 1963. 61. I.): ma nem arra a Jézusra irányul figyelmünk, „aki mennybemenetelekor mint valami űrpilóta, kiszakadt a föld vonzköréből s aki égi trónjáról tekint le a földi lét viszontagságaira, hanem azt keressük, ki ő a mi számunkra; hogy tudom őt elképzelni úgy, mintha egy lenne azok közül, akikkel együtt sétálok a járdán? .. ."

Az emberekkel sorsközösséget vállaló Krisztus alakjának meghirdetői ugyanúgy találnak szentírási alapot, mint elődeik. Robinson szerint az evangéliumok „Isten országa” — mely a Názáreti Jézus életében sűrítetten jelent meg — az Isten és az ember társas viszonyának a történelemben tapasztalt legvilágosabb ábrázolása. Aki Jézus nevét mondja, az szabadságot, békét, reményt és jövőt is mond. Jézus szolidaritása tehát nem egyszerűen példakép, hanem bennünk ható valóság, amely az emberekért hozott áldozatban, a róluk való gondoskodásban és az értük vállalt felelősségben jut napfényre. — Egy lépésre van csak innen a politikai teológia s a Dél-Amerikában virágzó forradalom-teológia.

Robinson és társai elméletéhez kritikai észrevételként azt kell fűznünk, hogy a korszerűség szempontja érdekében, sajnos, már lemondtak Krisztus életének „függőleges” összetevőjéről. Krisztus előlétezésének és istenfiúságának kérdése pedig egészen háttérbe szorul náluk. Ez a szélső álláspont azonban nyilván á régebbi, monofizita ízű Krisztus-kép ellenhatása. Jézus Robinsonnál, Hamiltonnál, Coxnál és másoknál már nem elvont „önmagában-létező”, hanem velünk közösséget vállaló ember, testvérünk az „együttlétezésben", igazi társunk.

Vágy a személyes Te után (Lappié)

A kor lelki igényét akarja szolgálni az a Krisztus-szemlélet is, amely Jézusban éppen a társat, a személyes TE-t szeretné megtalálni. (Maga Alfred Läpple, akinek segítsé103