Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 2. szám - TÁVLATOK - Sokszínű krisztológia

Érdekes Pannenberg álláspontja a két- természet-elmélettel kapcsolatban. Nem érzi elégségesnek. Ennek alapján ugyanis Krisztusban az istenség és az emberség csak egymás mellett áll. Szívesebben beszél kettős távlatról (Totalaspekte). Ismeret- elméletileg Jézusnak mint embernek az Atyához való viszonya közelíthető meg először, ennek a viszonynak ontológiai alapja az istenfiúságban gyökerező viszony. A személyi egységet is mint viszonyt fogja fel: amikor emberként átadja magát az Atyának, úgy éli meg személyiségét, mint Fiú, aki az Atyára tekint.

Pannenberg egyetemes történeti keretbe ágyazott krisztológiája kitűnően összhangba hozható a Szentírás tanításával. Gyöngéje viszont, hogy egybemosódnak nála a Krisztus-történés határai, továbbá, hogy — a nagy német idealistákhoz, főleg Hegelhez hasonlóan — feloldja az egyedi létezés történését az univerzális történelem óceánjában. Pedig korunk embere feltétlenül egzisztenciális megoldást keres problémáira.

A hit Krisztusa (Barth—Ebeling—Balthasar)

Pannenberg után kell említenünk Kari Barth nevét, aki szintén Krisztusra összpontosítja a teológiát. Kiindulópontja is az, hogy Isten már a természetben Krisztusra irányít mindent. A benne kötött szövetség a teremtés belső oldala, a teremtés viszont a szövetség külső oldala. Krisztus kettős természetét is belső összefüggésben világítja meg. Krisztus „felülről" tekintve a magát kiüresítő Isten, „lentről" nézve felmagasztalt ember. Barth számára az utóbbi a nagyobb probléma. Nem az ember isteníti át önmagát, hanem Isten a cselekvő ebben a felemelkedésben is. Nem annyira „hüposztatikus egység" ez, mint „enhüposztázia”, az emberi természet Krisztusba való „beleszemélyesülése", nem megtestesülés, hanem isteni személlyé válás. Barth szavaival szólva, „Jézus embersége önmagában olyan volna, mint állítmány alany nélkül”.

Bármilyen következetes is Barth krisztológiája, mégis — mint előzőleg Pannenberg esetében — az antropológiai vonatkozást kell számon kérnünk tőle. Barth a teremtést teljes egészében a kegyelmi szövetségbe ágyazza bele. Ám ahol ez a „kegyelem mo- nizmus” uralkodik, ott az ember végülis csupán passzív anyaga Isten megváltó tervének, anélkül, hogy — Krisztusban — valóban mint ember kapcsolódna abba. fgy az egész emberi történelemben Isten a cselekvő. Mint értékelői megjegyzik, Barthnál ugyan valóban a Krisztusról adott tanítás áll a középpontban, de — Rahnerrel ellentétben —

nem antropológiai szellemben. Krisztológiá- jának élő hitre ébresztő erejét természetesen így is el kell ismernünk. Protestáns teológiai hagyományainak megfelelően ugyanis Barthnál éppen a hit az isteni kezdeményezésre adott emberi felelet lényege.

Itt kapcsolódik Karl Barth iskolájához Gerhard Ebeling és Hans Urs von Balthasar Krisztus-tana: a hit közelebbi meghatározását keresi. Ebeling számára Krisztus alázata (Fii 2,6 skk.Zsid 10,7—10) a hitben kifejeződő alázat példája, mert Krisztus — nyelv, rajta keresztül Isten mondja el a lehetséges emberi magatartást. Ebeling könnyen „je- zulógiának” tekinthető Krisztus-képét von Balthasar úgy szövi tovább, hogy kimutatja: Krisztus alázata lehatárolatlan és szabadsággal teljes, ezért nem más, mint szeretete, ez áll a „hit” biblikus fogalma mögött. Ám Krisztus hite von Balthasar szerint nemcsak „alulról" felívelő hit, mint Ebelingnéi, hanem ugyanakkor (hüposztatikus egységben) felülről lehajló hit is: Isten hűsége, szeretete fejeződik ki benne.

Ebeling és von Balthasar Jézus-modellje már mutatja az igényt a Názáreti magatartásának behatóbb vizsgálatára. De az az eljárásuk, hogy életvitelét a hit megvalósítására szűkítik le, egyoldalúságnak tűnik.

A másért élő Krisztus (Schürmann)

Krisztus magatartásának közelebbi vizsgálata Schürmannt (már jelzett tanulmányában) ahhoz a megállapításhoz vezeti el, hogy a jövő Krisztus-képe a „pro-existens” Krisztus lesz. A szót igen nehéz lefordítani (a „pro" jelentése „ért" és „helyett" is lehet). Értelme többrétű: Krisztus a „többi emberért”, „mások helyett” létező és az „egészen Más" megjelenítője is. Mindezt talán így bonthatnánk részleteire:

a) Jézus szolidaritása.

Schürmann Krisztus-képének szentirási hűsége azonnal belátható. Az evangéliumok úgy mutatják be Jézust, mint aki elkötelezi magát a szegények és bűnösök mellett, nemcsak szóval, hanem tettekkel is, egészen élete teljes feláldozásáig: „Ez az én testem, melyet értetek adok" (1Kor 11,25). Nemcsak emberi szolidaritásának kifejezése ez, hanem egyben a megváltás, a behel'/et- tesítő szenvedés vállalása is. Jézus az ér- tünk-létező, aki helyettünk élt, halt meg és támadt fel. Hozzátehetnénk, „prae-existens” is, elénk élte az igaz emberséget, előttünk járt mindabban, ami előre mutat, ami létezésünket felemeli.

b) Jézus emberi önátadása.

Jezuanizmus lenne azonban — vallja Schürmann —, ha Krisztusban csak a szociális eszme hirdetőjét és első nagy meg102