Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám - TÁVLATOK - Sokszínű krisztológia
jegyzi meg Läpple idézett munkájában — ellentmondó elemekre szétbontani. Márk krisztológiájában például a Názáreti inkább embernek tűnik. Annyira ember, hogy csodálkozik (Mk 6,6), kérdez afelől, amit nem tud (9, 16, 33), megsajnál másokat (1, 41), neheztel (10,14), retteg a haláltól (14,33). Az Istentől-elhagyottság élményéről is csak Márk és Máté ír. Mégsem adnak „ariánus” Jézus-képet. A teljes képnek ez az egyik oldala. Másik oldalon ott állnak szent Pál szavai: „külsőleg olyan volt, mint egy ember”, mely már-már doketizmusnak hat (Krisztus csak látszólag ember); vagy szent János szemlélete, aki Krisztus halálában is a „beteljesedést" látja (Jn 19,30), s akinél az emberségre emlékeztető jegyek háttérbe szorulnak. Ha valaki csak ezt az oldalt figyelné, könnyen rajzolhatna monotizita Krisztus-képet (Krisztus csak Isten). Talán még szembetűnőbb ez a sokarcú- ság, ha egybevetjük utóhatásával: nyomon követjük, hogy a későbbi századokban is tovább élt. Mint Heinz Schürmann elemzi „Der proexistente Christus — Mitte des Glaubens von morgen?” c. tanulmányában (Diakonia 1972. 150—151. o.), az első századok „Chrisztosz Didaszkalosz”-a (tanító Krisztusa) áll a sor élén, a szentjánosi Krisztus-kép nyomán, aki „örök életre vivő igét” ígér (Jn 6,68), majd a császárkor „mennyei királya”, „égi császárja" jön sorra. E kor emlékét őrzi a görög ikonosztá- zionról ránk tekintő „pantokrátor" (mindenható Krisztus-király), szent Pál Krisztusát idézve, az „Urat", aki előtt minden térd meghajlik égen és földön (Fii 2,10). Mintegy ellenpólust képvisel és a Trito-jesaja „Ebed-Jáhvéjét" eleveníti fel a szentferenci „szenvedés embere”. Itt, a másik póluson áll a gyermek-Jézus kultusz is. Érdekes, hogy mind az ortodoxia kenózisteológiája (az önmagát kiüresítő Istenről), mind a protestantizmus kereszt-teológiája ugyanúgy a szenvedő Istenembert állítja a lelkiélet középpontjába, mint katolikus oldalon a Jézus Szíve-tisztelet. Még érdekesebb, hogy minden felfogás talált szentírási alapot a maga krisztológiájához. De a romantika Názáreti-kultusza vagy (már egészen a közelmúltból) a Krisztus-király-tisztelet és az eukarisztia köré épülő lelkiség is az újszövetségi színskála egy-egy árnyalatát viszi tovább. Láthatjuk tehát, hogy a teljes Krisztus- hitnek sokféle megközelítése és színe lehetséges. Az Újszövetségben s annak nyomán az egyháztörténetben feltáruló sokféleség feljogosít a kérdésre: köteles-e a modern Krisztus-kép minden szentírási helynek eleget tenni? Nem hangsúlyozhatja-e egyik vagy másik vonást ebből a gazdag képből? A hagyományos „karácsonyi Krisztus" mellett nem lenne-e igaz hit a szentpáli szemléletre építő paruzia-krisztológia vagy az „értünk létező Krisztus" alakja, aki fokozott emberségre és testvériségre kötelez? — Az út, úgy érezzük, mindegyik irányba nyitva áll előttünk! A dogmatizált Krisztus-kép Mielőtt a modern krisztológia elméleteket vázolnánk, feltétlenül fel kell idéznünk az első egyetemes zsinatok Krisztus-képét, ennek kialakulását is, mely elméleti síkon minden továbblépés alapja. A nikeai egyetemes zsinat (Kr. u. 325.) főtémája a Fiúnak az Atyával való egylé- nyegűsége volt, a 381-i konstantinápolyi zsinaton a Szentlélek istensége s a Szentháromság-hit megfogalmazása volt a fő kérdés. 431-ben az efezusi zsinat Szűz Mária istenanyaságáról tárgyalt, tehát az érdeklődés itt is Krisztus személyére irányult, végül 451-ben a kalkedoni zsinat így fogalmazta meg Krisztus valóságát: „Két természet (az isteni és az emberi) egyesül benne összekeveretlenül, változatlanul, osztatlanul és elválaszthatatlanul”, de úgy, hogy „ez a két természet nem két személy, hanem egy: Isten egyszülött Fia, az örök Ige”. A kalkedoni határozat megértéséhez tudnunk kell, hogy lényegében az ún. alexandriai teológiai iskola szó’lasználatát vette át (füzisz — természet, proszópon, hü- posztazisz — személy); az antióchiai iskola tanítása (mely Krisztus emberségéből indult ki) háttérbe szorult. Kétségtelen, hogy egyenesvonalú fejlődést látunk: Kal- kedon a szentírási Krisztus-kép szétszórt elemeit fogja össze — és gyúrja filozófiai kategóriák öntőformáiba. Läpple megjegyzi, hogy Otto Cullmann joggal állapította meg már 1957-ben (Die Christologie des Neuen Testaments, Tübingen, 243. o.): a „két-természet-problé- ma nem szentirási, hanem görög (filozófiai) probléma”, vagy — mint Lange írja a „dogmatikai Krisztusról" (idézi F. J. Schier- se: Jesus von Nazareth c. könyvében), — Jézus személyes jelenléte elvont fogalommá vértelenedett és a hittitok már-már ideológiává száradt. Érthető tehát, hogy — a kifogástalan megfogalmazás ellenére — egyre inkább tudatosul az igény az egyetemes zsinatok tanításának újraértékelésére, a hagyomány nyitott kiegészítésére. A klasszikus szókinccsel kifejezett hit Lappié szavaival „metafizikus állókép” Krisztusról, nem tudja magával ragadni korunk emberét, akinek gondolkodása egzisztenciális, tehát a konkrét, 99
