Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 2. szám - TÁVLATOK - Sokszínű krisztológia

adott létre figyel; társadalmi, történelmi valóságában és mozgásában vizsgálja a vi­lágot. A modern „krisztológusok” kiindulópont­ja nem az örök isteni Ige, hanem Krisztus emberi léte. Ebben látja H. Mühlen (Chris­tologie im Horizont der traditionellen Seins­frage? In: Catholica 1969. 206. o.) a krisz- tológiai fordulat lényegét: „át kell ültetnünk az ősegyház Krisztus-hitét mai értéshori­zontunkra. " Ez az újraértékelés Löpple sze­rint semmiképp sem a hagyományos Krisz­tus-tanítás ellen folyik. Ellenkezőleg, azért, mert nem akarjuk Krisztust tőlünk idegen­nek látni (ma már nem használatos, kor­szerűtlen fogalomrendszer öltözékében); mi­vel a mai Krisztust keressük, azért kell moz­gást kifejező folytonosságban és a hagyo­mányos tanítás feladása nélkül új értékelést is keresnünk. Ennek az „újra-fordításnak" a lehetősé­gét az adja, hogy a hittétel — Kasper sza­vával — elsődlegesen nem az a szó, amely- !yel kifejezték. „Hinni ebben és ebben a dogmában" — ez teológiai szakkifejezés. Valójában nem a „dogmában" hiszünk. hanem Istenben, Jézus Krisztusban és a Szentlélekben. A hit aktusa nem a szavak­ra irányul, hanem a szavakban kifejezett tartalomra. S ha éppen ezek a szavak, a fogalmi köntös ma kevéssé érthetőnek és elvontnak tűnik, jogunk van új fogalmi ren­det keresnünk. A hagyományos iskola dog­ma-formulái — hangoztatja Löpple — megszületésük korában időszerű, „modern” megoldások voltak. De nem a mi kérdése­inkre adott feleletek. Korunknak ugyanolyan sajátos és elidegeníthetetlen joga, mint az ókeresztény koré, hogy a saját egzisztenciá­lis problémáira keressen feleletet. A következőkben a teljesség igénye nél­kül, csupán néhány jellemző példán szeret­nénk bemutatni korunk sokarcú krisztológiá- ját. A krisztológiai nyelv problémája (P. van Buren) Tiefenbacher—Schilson szerzőpárt követve (vö.: Herder Korrespondenz 1972. 563— 570. o.: Die Frage nach Jesus, dem Chris­tus — Christologische Entwürfe in der Theo­logie der Gegenwart) korunk krisztológiai irányzatai közül azt a pozitivista-nyelvfilozó­fiai megközelítést kell elsőként felidéznünk, amely éppen a nyelvi krízisre keres megol­dást (Löpple már idézett művében egyene­sen nyelvmeszesedésről, Sprachsklerose-ről beszél). Hogyan tudja — kérdezi Paul M. van Buren (Bonhoeffer nyomán) — a keresz­tény, aki egyúttal evilági ember, hitét evilá­gi módon megérteni? — S a nyelvelemzés­ben találja meg azt a módszert, amelynek segítségével az evangélium is mítoszok nél­kül, kozmológiai és metafizikai szempon­tok, sőt, mint írja, Isten nélkül, de evilági­on, történelmien, tapasztalatilag és éppen Jézus valóságára is fényt vetve értelmezhető. Ez után a kiindulás után van Buren így határozza meg a krisztológia középponti tételét: mindaz, amit a Szentírás Istenről mond, csak a Jézus Krisztussal való össze­függésben kap fogható tartalmat, logikai jelentést. „Isten" lényegében az, amit Jé­zus a mi számunkra jelent. Van Buren előtt következetlenségnek tűnik azok álláspontja, akik a történelmi Jézus alakját szeretnék evangélium-értelmezésükben helyreállítani, szerinte ez „jezuzológia” (sic!) lenne. Sok­kal inkább Kriszto-lógiáról eshet szó, más szóval húsvét Jézus és a hit megértésének kulcsa. Ez a húsvéti hit új életvitel. (Vö. szent Pálnál a „Krisztusban való lét” el­vét!) Van Buren szerint a Krisztológiának ki kell szorítania a teo-lógiát. Az, amit az első zsinatok Krisztus emberi természeté­nek neveznek, az az ő emberi szabadsága, isteni természete szabadságának éltetőere­je. Jézus élete, halála és feltámadása an­nak az eseménysornak a kezdete, amely a történelem sajátosan keresztény eleme lesz. Van Buren egészen új távlatot kínál fel a két-természet hagyományos tanának ér­telmezésére. Megoldása, a „nyitott pragma­tizmus” mégis kétértelmű. Mint Schille- beeckx megjegyzi, az érthetőre, az igazol- hatóra határolt teológia a hit titok-jellegét szünteti meg, s így éppen a sajátosan ke­resztényt adja fel. A kozmikus Krisztus (Teilhard de Chardin) A tapasztalati világ, a természettudo­mány oldaláról közelít a Krisztus-kérdéshez Teilhard de Chardin, aki műveinek hatá­sával továbbra is jelen van korunk teológiá­jában. Mint Schürmann írja, a modem em­ber többé nem tud a fejlődés-sémán kívül gondolkodni, s Teilhard nagy érdeme az: kimutatja, hogyan vezet át a tapasztalati síkon megragadható fejlődés-ív — a bio-, pszicho- és noogenezis — a krisztogenezis- be. De Krisztus nála nemcsak az anyagfej­lődés ómegapontja (szent Pál és a Jelené­sek könyve látomásához híven), hanem a történelmi fejlődésé is: Isten fejlődéstervé­nek célpontja a Krisztusban egységesülő és átistenülő emberség. Karl Rahner — akinek krisztológiájára még kitérünk — így fejezi ki a teilhard-i „pánkrisztizmus" tartalmát az úgynevezett transzcendentális filozófia nyelvezetével. Az anyag Isten transzcendentális önközlése 100

Next

/
Oldalképek
Tartalom