Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Rónay György: Jézussal találkozni
szeretet ellen Is lázad. Az ellen a szeretet ellen, amely érzékennyé teszi. A szeretet ennyire teljessé teszi az életet és ugyanígy élettelenné a halált. De az életet élettelenné, a ha Iáit pedig élővé is teheti. Éppen ez a nehéz: hogyan viselje el az ember ezt a dialektikát? Hogyan tud a szenvedés, csalódás és halál ellenére is tovább szeretni? Csak az a hit vezet el a szeretetre, amely kezdettől fogva nyugtalanítja az embert: ,,Aki a szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne" (1Jn 4,16). Amikor tehát azért szenvedünk, mert szeretünk, Isten szenved bennünk. Isten azzal mutatta meg hatalmát, hogy elszenvedte Fia halálát. Ezért minden ember megtalálhatja azt a hatalmat, hogy szeretetben éljen, hogy ellenálljon a pusztulásnak. Amikor szenvedünk: Isten szenvedésében veszünk részt, amikor szeretünk, imádkozunk, remélünk. Isten örömében részesedünk. Ebben az értelemben Isten a nagy Ütitárs, aki együttérez velünk. Ha így gondolunk Istenre, akkor úgy fogjuk fel saját élettörténetünket —• szenvedésünket és reményünket —, mint Isten történetét. Ezért mégiscsak vigasztalók Péter apostol sorai: „...örvendjetek, ha résztvehettek Krisztus szenvedésében, hogy dicsősége kinyilvánításakor is szívből örvendhessetek." Rónay György 4 ; * r” < ► . * » w - ■** * JÉZUSSAL TALÁLKOZNI VI. Pál pápa nemrégiben katolikus újságírókat fogadott. Rövid beszédet is intézett hozzájuk. Azt mondta — az Új Ember-ben rövid tudósítás tájékoztatott róla —-, hogy a katolikus írónak, újságírónak hivatásbeli kötelessége tudomására hozni a hierarchiának mindazt, amit a kor életéből márcsak helyzeténél fogva sem érzékelhet kellőképpen. Ehhez hozzátehetnénk: a katolikus tudománynak is hivatásbeli kötelessége megismertetnie mindazt a — bármilyen területről való — tudásanyagot, amihez a hierarchia ugyancsak helyzeténél fogva általában (hivatásos tudós tagjai kivételével) szintén nem férhet hozzá. Az elv világos és — minthogy pápai szó nyomatékosba — vitathatatlan. A gyakorlat annál bonyolultabb; tele van fönntartásokkal, tilalmakkal, akadályokkal. Elég — bővebb dokumentáció helyett — végiglapozni akármelyik ország katolikus irodalom- és tudomány- történetének lapjait; kiderül, hogy ez is, az is, amennyiben valóban új élmény- és tudásanyagot közölt, kénytelen volt szüntelen szabadságharcot vívni hol a konzervatív hierarchikus tekintéllyel, hol a nem kevésbé konzervatív (többnyire irányított) bien-pensant közvéleménynyel; és munkája közben állandóan tabukba ütközött, melyek hol „az egyház érdeke” föliratot viselték, hol azt az unalomig ismételt másikat, hogy „nem szabad a jámbor hívek békéjét, gondolkodását, nyugalmát, stb., megzavarni”. Nem állítható egyértelműen, hogy ez a helyzet napjainkra megváltozott volna. Zsinat kimondja, enciklikák biztosíthatják — elvileg — a kutatás és a tudományos lelkiismeret szabadságát akármilyen nagylelkű föltételek mellett: a gyakorlatban még mindig nagyon sok hajlandóság mutatkozik a dolgok tekintélyi alapon való eldöntésére olyan kérdésekben is, amelyekben csak a tények ereje dönthet. És ha a fölhozott tények nem tisztáznak valamely kérdést kétségtelen világossággal? Akkor további tényekre, illetve további kutatásokra van szükség, mindaddig, amíg annyi tény nem gyűlik egybe, hogy egyik vagy másik állítást döntő valószínűséggel igazolja. A tények azonban nem helyettesíthetők tekintéllyel; és valahányszor tudományos kérdésekben a tekintély mint tekintély akarta a tényéktől függetlenül, vagy azok ellenére, vagy csak a tények szabad kutatásának megakadályozására a döntőbíró szerepét játszani: ez előbb- utóbb mindig magának a tekintélynek vált a kárára. Példákat bizonyára nem szükséges előhozni: mindenki, aki ismeri valamelyest az egyház és a tudományok történetét, éppen eleget ismer Galileitől a legújabb időkig. A Zsinat természetesen, mint annyi mindenben,- ebben is gyökeres változást hozott. Pontosabban: meghozta az üdvösen gyökeres változás minden föltételét. Kérdés azonban, mennyiben valósulnak meg ezek a föltételek. Egyre többekben merül föl ugyanis az aggodalom: vajon nem haladunk-e az oly ígéretes zsinati aggiornamento után valamiféle szívós és álcázott desaggiornamentizálás korszaka felé; nem hallunk-e ismét az óhajtottnál kevesebbet Isten népének testvéri szabadságáról, és a kelleténél némivel többet a Tekintélyről, megerősítésének szükségességéről, valamint a Hatalomról? Nem készül-e, nem indult-e meg máris valamilyen „átszervezés" a zsinati egyházfogalomban; Isten zarándok népéből nem kezdenek-e megint kilépni a „tisztek", hadnagyok, kapitányok, tábornokok, hogy az együtt 93
