Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Rónay György: Jézussal találkozni

vándorlást ismét visszacseréljék a vezénylésre: vagyis nem kezd-e az egyház gyakorlatilag visszaklerikalizálódni? S ha igen, mint ahogy félő, hogy igen: mi „fölvilágosítást" nyújthat, miféle értesüléseket közvetíthet egy rangjelzések nélküli közkatona, egy író, egy újságíró (aki „csak” világi hivő) a Hierarchiának, amely — legalábbis sok esetben úgy véli — Hivatalból eleve mindent tud, és a tényekkel szemben álláspontja nem az: „Mutasd, majd áttanulmányozom", hanem az imperativ: „Add ide, majd én megmondom, igaz-e vagy sem”?

Semmit, vagy csak elenyészően keveset. A sürgető hír, amit kora tényeiről hoz, nem a légből koholva, hanem becsületes tapasztalatok alapján, süket fülekre talál. Ennek ellenére mégis újra meg újra meg kell próbálnia, hogy teljesítse a Szentatya szerint „hivatásbeli kötelességét": hogy látó szem és halló fül legyen kifelé és közvetítse érzéseit befelé. Egyre biztosabb tudatában az elhárításnak, és egyre több kockázatával a megbélyegzésnek. Ami természetesen nem riaszthatja vissza az általa igaznak megismert igazság vállalásától és kimondásától. Az egyháznak ugyanis hosszú távra sosem a Hatalom használt és használ, hanem mindig az Igazság. Akkor is, ha pillanatnyilag keserű.

Hogy az az igazság, amelyről a következőkben beszélni szeretnék, mennyire „keserű”, azt a papok túlnyomó többsége talán nem is képes pontosan érzékelni. Látni látja, természetesen; csak éppen nem egészen úgy és annak látja, amilyen és ami. A pap hivatásánál fogva „belül" él; ha ebből a szükségszerű belterjességből kifelé tájékozódik, többnyire olyan — alig tudatosítható, alig diagnosztizálható — rétegeken át tekint kifelé, amelyekben a jelenségek óhatatlanul kissé elmozdultan, sőt olykor eltorzultan tükröződnek. Nem említem a legközismertebb ilyen fénytörő réteget, azt a bizonyos „klerikális gőgöt", amelyet Léon Bloy olyan féktelen ingerültséggel és olyan öntépő indulattal ostorozott a századfordulón; nem mintha különféle változataiban nem léteznének ma is. Nem említem ellentétét, vagy ikerpárját, (mert ki tudja, nem egy tőről fakadnak-e), azt az elszigetelődő csigaház-mentali- tást, azt a kommunikációra való képtelenséget, amely nem bírja túltenni magát vélt vagy valódi sérelmeken, egyszer s mindenkorra belerögződik a „nem e világról való” elutasító álláspontjába, és közben megfeledkezik róla, noha naponta forgatja az írást és elmélkedik rajta, hányféle viszontagságot állt ki egy Szent Pál anélkül, hogy letett volna föladatáról a világban, az emberek között; nem említem, mondom, mert túlontúl ismert, és mert nyilvánvaló, hogy ez a perspektíva torzít. Mindezekről nyilván bőséges és tanulságos mondandói lennének egy alapos lélektani fölkészültséggel is dolgozó egyházszociológiának; egy olyan, türelmes és tárgyilagos kutatómunkának például, amely főfő irattartójára ezt az összefoglaló címet írná: „Paptípusok a mai magyar egyházban”.

Én itt a sok deformáló tényező közül csak a magyar papságra ma már kétségkívül nem általánosságban, de azért mégis elég nagy mértékben jellemző, normatívan jurisztikus-mora- lisztikus szemléletet említeném. S itt sem térnék ki olyan területekre, amilyen például nem is olyan régen a kívülállók szemében oly mulatságos „miniszoknya-vita” volt, amikor is számos nemhivő egyszerűen képtelen volt fölfogni, miért háborodik föl egy hivő, sőt egy pap azon, hogy egy mai lány miniszoknyában megy be a templomba, ahelyett, hogy örülne neki, hogy egy mai lány egyáltalán bemegy a templomba. Nyilvánvaló, hogy ezúttal — ezúttal is — a fölháborodók, kárhoztatok szemében (eltekintve az öregkor érthető konzervativizmusától; csakhogy nem csupán öregek háborogtak) egy kisebb és formálisabb érték („tisztelet”, „illendőség", stb., tehát végső soron etikett) került egy nagyobb és egzisztenciálisabb érték (vagy értéklehetőség): a közvetlen, formalizmusok nélküli, spontán Isten- vagy Jézuskeresés (vagy lehetősége) fölé.

De — ismétlem — nem ilyen, nagyon tanulságos, és földolgozásra szintén nem méltatlan „esetekkel" kívánok foglalkozni; hanem egyáltalán a világ szemléletében, a világ felé fordulásban oly sokaknál ma is alapvető mozzanatként érvényesülő, elsődlegesen erkölcsileg minősítő, meg- és elítélő hajlandósággal. Aminek, minthogy az alapmagatartáshoz tartozik, az első pillanatban vártnál sokkal messzebb menő következményei lehetnek. Hogy végletes leegyszerűsítésben ábrázoljam a dolgot: — Tény, hogy a fiatalabb évjáratúaknak (negyventől lefelé) a vallásról és dolgairól nagyon fogyatékos fogalmaik vannak, ha ugyan egyáltalán vannak, A papok többsége ezt a tényt a következőképpen konstatálná: — Borzasztó, hogy a fiatalabb évjáratúaknak, stb. A tény megállapítása tehát ebben az esetben már minősítés, már megítélés, elítélés is. Márpedig teljességgel más lesz az álláspontom, a magatartásom, a viselkedésem, a párbeszédem azzal és az iránt, amit eleve elítéltem, és az iránt, amit csak tényként megállapítottam. A higgadtan megállapított tény a dolog magyarázatára, értelmezésére, elemzésére, okainak vizsgálatára ösztönöz; és mindezek előtt mivoltának a megfejtésére. Ha azonban a tényről eleve kimondom, hogy „borzasztó”, akkor már a megállapításban mint moralista lépek föl, és a továbbiakban ebben az irányban fogok haladni: kárhoztatom a tényt, ostorozom, siránkozom fölötte, stb. Közben természetesen elhomályosul maga a tény; a tény kiváltotta érzelmek lépnek a helyébe. Valahogyan úgy, mint a közismert papi anekdotában: amikor a vizitáló püspök a káplán vasárnapi szentbeszéd-vázlatá94