Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A szenvedő Isten
ra vonatkozik: „...Isten Fiának szeretetében élek, aki szeretett engem, s önmagát adta értem." Nemcsak az Atya adja át Fiát, hanem a Fiú is átadja magát. Ez teljesen megfelel Krisztus szenvedésének leírásával. A Fiú öntudatosan és önként indult el a szenvedés útján, nem pedig a végzet kényszere alatt. Az a tény, Hogy az önátadás formulájában mind az Atya, mind a Fiú alanyként szerepel, világosan kifejezi Mindkettőjük közös szándékát. Ugyanezt látjuk Jézus szenvedéstörténetének getszemáni jelenetében. Az Atyának és Fiúnak ez a belső egysége még a legteljesebb elkülönülésben is — Isten az Isten Fiát elhagyja a kereszten — zavartalanul fennáll. Mivel a keresztrefeszítés egyszerre történeti elhagyatottság és önátadás, ezért az egység az elkülönülésben és az elkülönülés az egységben egyet jelent a nagypénteki kereszten. Pál Jézus magáramaradásának eseményét, azaz Jézus önátadását „szeretet"-nek nevezi (Rám 8 és Gál 2). Ugyanezt mondja János teológiája is: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda" (Jn 3,16). Szeretete alkotja létét: „Szeretet az Isten" (1Jn 4,16). Isten tehát nem a szokásos módon szeret: alkot, kiválaszt, de elvet is. Ö a szeretet, és ez a létét alkotó szeretet lesz láthctóvá a kereszten Jézus elhagyatottságában és önátadásában is. így érthető, hogy a későbbi teológia Jézus és az Atya önátadásában megnyilvánuló egység alapján az Atyát és a Fiút „homoousios"-nak, egylényegűnek mondta. A kereszten az Atya és Fiú elkülönül Jézus magára maradásában, ugyanakkor mégis teljesen egyek az önátadásban. Abból, ami a kereszten a Fiát elhagyó Atya és az elhagyott Fiú, vagyis ami a szerető Atya és a szerető Fiú között történt, származik üdvtörténetileg maga az áldozat: a szeretet, a Szentlélek, aki megigazulttá teszi az Istenről megfeledkezett embereket, megmenti az elhagyottakat és feltámasztja a halottakat. Ebben a megközelítésben szentháromsági kifejezéseket használunk. Fia el akarnánk helyezni Jézus keresztjét a két természetről szóló tanítás keretében, akkor csak Isten egyszerűségének (simplex esse) fogalmát használhatnánk és ijesztő paradoxonokkal találnánk magunkat szemben. Az utóbbi tanítás a keresztet csak sztatikus fogalmakkal tudja bemutatni, mint két minőségileg különböző természet váltakozó kapcsolatát. A szentháromsági értelmezésben viszont a kereszt olyan esemény, amely üdvtörténetileg bemutatja a személyek egymás közötti kapcsolatát. A személyek éppen itt, ezekben a kapcsolatokban találnak rá leginkább „saját magukra". Ezen az alapon nem úgy tekintünk a keresztre, amelyen kizárólag a Szentháromság egyik személye, nevezetesen a második személy szenvedett emberi formában. Nem is úgy értelmezzük Jézus halálát, mint ami Isten és ember között történt. A kereszten az Atya és a Fiú legbensőbb szentháromsági kapcsolatát szemléltetjük, amint ez számunkra az üdvtörténetben bemutatkozott. Ez a megközelítés azért is tűnik lehetségesnek, és megfelelőnek, mert Krisztus keresztjének megértése szükségessé teszi, hogy szentháromsági fogalmakban gondolkodjunk. A Szentháromság tana így már nem hat olyan spekulációnak, amely távol áll keresztény életünktől. Nem olyan misztérium, amelyet csak tisztelnünk lehet, de kutatni nem. Ellenkezőleg, Jézus Krisztus szenvedésének legtömörebb kijelentése. A keresztből többet tudunk meg a Szentháromságra vonatkozólag, mint az Újszövetség irataiban elszórtan található szentháromsági hitvallásokból. Megvédi hitünket az ószövetségi monoteizmustól és az ateizmustól egyaránt, mivel megszilárdítja kapcsolatunkat a keresztre- feszitett Jézus Krisztussal, akin keresztül bekapcsolódunk a Szentháromság életébe. Isten szenved a szenvedőben Mond-e valamit Isten szenvedése a sokszor tehetetlenül szenvedő embernek? Az ártatlanul szenvedő úgy érzi, hogy Isten elhagyta. Kiismerhetetlen rejtély lesz számára Isten, aki lerombolja azt a boldogságot, amelyet ő maga adott. Ha az ember ebben a szenvedésben Istenhez kiált, akkor valóban ahhoz a Krisztushoz csatlakozik, aki c kereszten Istenhez fohászkodott. Ekkor viszont Isten kilép rejtekéből és amikor már elnémulunk gyötrelmünkben, ő lesz, aki felkiált bennünk és közbenjár értünk keresztjével. De a kérdés továbbra is fennáll: miért szenvedünk? Mi az oka szenvedésünknek? Aki szenved, nem csupán dühös, nemcsak sorsa ellen lázad. Azért szenved, mert él és azért él, mert szeret. Aki már nem tud szeretni, még saját magát sem, az nem szenved többé. Nincs már fájdalma, érzése, érzelme. Közömbös lesz minden iránt. Ha viszont az ember szeret, minél inkább szeret, annál inkább megnyílik és fogékony lesz boldogságra és fájdalomra. Ezért aki szeret, megsebezhető, megsérthető, kiábrándítható. Láthatjuk, hogy az emberi élet dialektikája a szeretet. Azért élünk, mert szeretünk és olyan mértékben élünk, amilyen mértékben szeretünk; és azért szenvedünk és halunk meg, mert szeretünk és olyan mértékben szenvedünk és halunk meg, amilyen mértékben szeretünk. így az életet és a halált egyaránt a szeretetben tapasztaljuk meg. Arisztotelész Istene elszegényedett. Sem szeretni, sem szenvedni nem tud. Az ember viszont vágyakozik a szeretetre, de fél a szenvedéstől. Amikor azonban nem akar szenvedni, a 92
