Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Isten szava és a modern exegézis
TANULMÁNYOK Gál Ferenc ISTEN SZAVA ÉS A MODERN EXEGÉZIS A teológia igyekszik végrehajtani azt a programot, hogy az egyházi élet megújítása érdekében térjünk vissza a forrásokhoz, s próbáljuk azokat mélyebben, időszerűbben értelmezni. Forráson elsősorban a Szentírást értjük, amelyet Isten szavának nevezünk, s amelyhez mint értelmezés kapcsolódik a hagyomány is. A zsinat hangsúlyozza, hogy „az igehirdetés minden fajtájának a szent írásokból kell táplálkoznia. A szent könyvekben ugyanis a mennyei Atya lép gyermekei elé, és párbeszédet kezd velük”. A teológusoknak pedig azt mondja, hogy „a Szentírás tanulmányozása a teológia lelke” (1). Mégis, amikor papok vagy hívők hallják és olvassák azokat a megállapításokat, amelyeket egyes teológusok írnak pl. az áteredő bűnről, a Teremtés 1—3. fejezeteiről, Jézus gyermekkorának eseményeiről, csodáiról vagy a feltámadást igazoló megjelenésekről, illetőleg ahogyan értelmezik azokat, önkéntelenül felvetődik bennük a kérdés: Mi valójában az Isten szava? Ami a Szentírásban olvasható, vagy amit az exegéták mondanak? A kinyilatkoztatás természetfölöttisége és történetisége annyira lényege a keresztény vallásnak, hogy ezeknek feláldozása a hit alapjait rázná meg. Aki eddig elvégezte a teológiát, úgy érezte, hogy világos tételekbe foglalhatja hitét. Krisztus szavait és tetteit történetileg hitelesnek tartottuk, azokból lehetett a kinyilatkoztatást kiolvasni. A sugalmazást is úgy értelmeztük, hogy Isten maga vállalt felelősséget a leírt szöveg igazságáért. Hivatalos egyházi nyilatkozatok, főleg a Commissio Biblica döntései is megkövetelték ezt a magatartást. Ma viszont kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy katolikus teológusok is olyan véleményekkel állnakelő, amelyekre 40—50 évvel ezelőtt rányomták volna a modernizmus bélyegét. Mi tehát a helyzet? Eddig értelmeztük helytelenül a Szentírást, vagy a mostani értelmezés helytelen? Schnackenburg néhány évvel ezelőtt szükségesnek látta, hogy papok számára éppen ezzel a címmel tartson előadást (2). A másik kérdés közvetlenül a dogmatikát érinti: Ha nem vagyunk biztosak egy-egy szentírási szöveg értelmezésében, hogyan lehet készítenünk abból dogmatikai érvet? Ebből a kérdésből születnek a teológia és az exegézis kapcsolatát tisztázó tanulmányok (3). Az exegéták viszont hallják mindazokat az ellenvetéseket, amelyeket ma felhoznak a Szentírás ellen. Nemcsak a természetfölötti jelenségek sűrítésére gondolok, amelyek elől pl. Bultmann és iskolája a mítosztalanítás módszerével akart kitérni, hanem inkább azokra, amelyeket a modern vallásosság nevében hoznak elő. A német evangélikusok 1969-i stuttgarti nagygyűlésén pl. külön előadás hangzott el azok ellen, akik a mai vallásos igényekre hivatkozva úgy gondolják, hogy a Szentírás nem nekünk szól, hanem a régi kor embereinek (4). Kétségtelen, hogy a Szentírás régi kultúrák szellemiségét tükrözi, mások benne a társadalmi problémák, a nő helyzete, az Egyház szociális feladatai, nem találjuk meg benne a modern papság képét, az Egyház társadalmi struktúráját. Ezért a mai katechéta szívesebben indul ki az élet adottságaiból, s azokra keres választ a kinyilatkoztatásban, nem pedig szentírási történettel kezdi a tanítást. Sokan érzik, hogy több kérdésünk van, mint amennyit a Szentírásból megválaszolhatunk. Pannenberg, az 2
