Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Hírek a "hivatások" kérdésével kapcsolatban - Hírek a világegyház életéből
wart 1970. 1. számában 1. Milia, az igehirdetés tárgyismeretének tanára a palottinu- sok Augsburg melletti főiskoláján „Zwischenbilanz der biblischen Verkündigung” (A biblikus igehirdetés időközi mérlege) c. tanulmányában igyekszik elvégezni ezt a felmérést. Az igehirdetésnél — mint minden közlésnél — arról van szó, írja, hogy mit közöljünk, és arról, hogyan közöljük, hogy az emberek helyesen fogadják. Az első szempontból természetes, hogy mozgásba került a bibliai igehirdetés: hiszen mozgásba jutott a teológia, amelyhez közel áll, a liturgia, amelyhez közelebb, s végül a Biblia, amelyhez legközelebb áll. Minél biblikusabb az igehirdetés, annál inkább válnak a Szentírás értelmezésének (exegézis) kérdései az igehirdetés kérdéseivé. Ebből az alapállásból kiindulva azután sok mindent megérthetünk. Tán mindenekelőtt azt a kérdést, hogy mit közölhetünk a Szentírásból mint bizonyos, biztos üzenetet akkor, amikor pl. problémákkal terhes a gyermekségtörténet, a feltámadás, a csodák és ördögűzések leírásának értelmezése. A Szentírásnak egyik sajátossága, hogy az egyes könyvek megírásában érvényesült a válogatás elve és a teológiai reflexió bizonyos fajtája. Ez a homiletika tárgya és formája szempontjából annyit jelent, hogy az írók úgy fogalmazzák meg koruk emberének a kérdéseit, mint visszakérdezéseket Jézus üzenetére, és mint az utóbbiból adott válaszokat. Pont ezért nem szabad feltételeznünk, hogy a Szentírás valamennyi kornak minden lehetséges kérdésére választ ad! A biblikus igehirdetésnek ezért nem szabad elvonatkoztatnia az általános hithagyománytól, mert különben vagy anakronizmusba, vagy merő biblicizmusba fullad. Ami a „hogyan" kérdését illeti, olyanok is akadnak, akik manapság kérdésesnek tekintik az egyházi igehirdetés, különlegesen pedig az istentiszteleti igehirdetés létjogosultságát és hatásosságát. A biblikus igehirdetéssel kapcsolatban itt két irányzattal találkozhatunk: a) van, aki azt képzeli, hogy az Isten igéje szinte önmagától hatásos („ex opere operato"), tehát elég, ha a tartalom biblikus; b) mások viszont úgy gondolják, minden elérhető azáltal, hogy korunk emberének megfelelő formában hirdetik az üdvösség üzenetét (náluk az „opus operantis" van előtérben). Annyi biztos, hogy mindkét irányzat közös vonása az a komoly igyekezet, hogy „hallhatóbbá” tegye az isteni üzenetet. Azt az üzenetet, amelyet egy adott kor embere írt le kor- és honfitársai számára. S nekünk ezt kell „lefordítanunk” a mi kortársaink és földieink nyelvére, de úgy, hogy érintetlen maradjon az üzenet mondanivalója. Ez a probléma magva. Az sem tagadható, hogy korunk szinte már felfoghatatlan számú társadalmi és tudatváltozásának hátterén ott látjuk az új beszédérzéket és az információ új formáit. Kifejlődött napjaink beszéd- és szóbölcse- lete, amelynek semmi köze sincs többé a klasszikus retorikához. E fejlődés gyakorlati következménye az igehirdetés számára az, hogy mítosztalanítani, „szentségteleníteni” akarják a szentbeszédet. Sőt, némelyek már azon is vitatkoznak, vajon az igehirdető „hivatalos” jellege nem akadálya-e az üzenet mondanivalójának, nem feszélyezi-e azt. Szerintük minden kereszténynek nemcsak kötelessége az igehirdetés, hanem adománya (karizmája) is van hozzá, tehát megbízatást is kellene rá kapnia. Mindennemű hithirdetésnek egyenesen keresnie kell a nyilvánosságot, fel kell használnia minden ismeret- közlő eszközt és formát, mert különben nemcsak hidegen hagyja az embereket, hanem elveszti szemükben valóságát is. Mindez nem jelenti azt, hogy elég csupán az üdvösség üzenetének újrafogalmazása. Hiszen ez az üzenet Istentől való, márpedig nem olyan egyszerű meghatároznunk azt, mennyire lehet „világian" beszélnünk Istenről a mai magabiztossá lett világban. Hogyan szólhatunk róla olyan embereknek, akik egyre inkább fedezik fel a világban a maguk nyomát, s egyre kevésbé gondolkoznak metafizikai fogalmakban? - A főnehézség az, hogyan beszéljünk a világfeletti Istenről úgy, hogy őt olyannak ismerjék meg,' mint aki belenyúl az emberek életébe. Mert egyrészt ő az egész Másvalaki; másrészt ugyancsak ő az, akinek „gyönyörűsége az emberek fiaival lenni”. Noha ez utóbbinak a kidomborítását mindig kíséri valamiféle modern antropomorfizmus veszélye, jobb inkább gyarlón beszélnünk róla, mint rezignálton hallgatnunk felőle. Milla tanulmányának végkövetkeztetése: korunkban nyitottabbaknak kell lennünk az Ige új inkarnációja iránt. Az evangéliumnak a tartalma kötelez. Isten szavát tekintsük zsinórmértéknek mind a közlés formája, mind a közlés szándéka számára. Ez egyúttal válasz a címben felvetett kérdésre. Jelentőségét alátámasztja a II. Vatikáni zsinatnak az isteni kinyilatkoztatásról szóló tanítása. V. T. Meg vagyunk-e Istennel elégedve? A kérdés — így megfogalmazva — tán meghökkent. Mégis, hátha épp így kérdezünk helyesen? Mert így is fogalmazhatnánk: Meg vagyok-e önmagommal elégedve? — Aligha jó azonban, ha így tesszük fel a kérdést. Az ember természete, sajnos, nem olyan, hogy önmagával valaha is megelégedett lehetne. Vagy tán nem is „sajnos”, sőt, egyenesen jói Γ 67
