Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Hírek a "hivatások" kérdésével kapcsolatban - Hírek a világegyház életéből
Jó, hogy olyanok vagyunk, akik a már elérttel elégedetlenkedünk. Mindig többet akarunk elérni! Hisz Isten is azért szólított létbe, hogy majd elérkezhessünk országába. Ha pedig valóban oda akarunk jutni, sohasem lehetünk önmagunkkal elégedettek. A második kérdés, amit feltehetünk: meg vannak-e mások velem elégedve? — Csak természetes, ha olykor feltesszük magunknak e kérdést! Előbb-utóbb azonban arra is rájövünk: minden embernek nem lehet kedvére tenni. Sőt, olykor nem is szabad. Végtére is nem az a mértékadó életünkben: mit gondolnak rólunk mások? Aki mindig csak mások kedvében kíván járni, nem sokra viszi az életben. Feltehetjük azután így is a kérdést: elégedett-e az Isten velem? Kell, hogy ezt gyakran megkérdezzük magunktól. De arra is vigyáznunk kell, nehogy épp ez a kérdés váljék görcsös ismételgetéssé bennünk. A felesleges aggályoskodásnak, skrupulozitásnak leszünk így szálláscsinálóivá önmagunkban. Isten sohasem azt várja, hogy fennhéjázóan eléálljunk, és kijelentsük: Meg lehetsz, Uram, velem elégedve! Nemde így imádkozott a farizeus is. S tudjuk, hogy Istennek sokkal kedvesebb volt a mellét verő, alázatos bűnös imája. Egyszerűen azért, mert ő minket magunkat, a szívünket kívánja, nem pedig aggályoskodásunkat, vagy épp fennhéjázá- sunkat. A negyedik, tán leggyümölcsözőbb és igazán helyes mód, ahogyan kérdezhetünk: Meg vagyok-e én Istennel elégedve? Mert itt dől el minden! Meg vagyok-e elégedve, hogy olyannak teremtett, amilyen épp vagyok? Megelégedett vagyok-e akkor is, ha nem hagy nyugton? Ha mindig és újra többre ösztönöz? Meg vagyok-e elégedve ilyen — megalázott, megfeszített — Megváltóval, ilyen Egyházzal, ilyen embertársakkal? Soksok elmélyülő imára van szükségünk, hogy őszintén ki tudjuk mondani: Istenem, valóban elégedett vagyok Veled! Köszönöm, hogy vagy, hogy ilyen vagy, amilyen valóban vagy. Az ilyen kérdés, ilyen kérdező imádság lesz életünk legőszintébben, legszebben elmondott Glóriája. (L. Boros nyomán) Hibák az egyháziak dialógus-készségében Különböző kongresszusok, összejövetelek tanúságára hivatkozva sokszor elhangzott az a vád a papság egy jelentős része ellen — amit Marty bíboros az 1971 őszi püspöki szinoduson nyilvánosan is megfogalmazott - hogy nem tudnak dialogizáIni. Nem tudják meghallgatni a másik véleményét, s így ha százszor is megcáfolták már az ő álláspontjukat, újra csak ugyanazt hajtogatják. Sok pap megszokta már, hogy neki nem lehet ellentmondani, ő csak tévedhetetlen nyilatkozatokat ad. Ez a szemlélet lélektani felmérések szerint egy hibás teológiai elképzelés — többnyire csak tudat alatt kidolgozott — következménye. Amint sokan helytelenül és szélsőségesen értelmezik a „Roma locuta, causa finita” (Róma szólt, az ügy be van fejezve) elvét, ugyanígy sokan általános érvényűén önmagukra alkalmazzák Krisztus mondását: „aki titeket hallgat, engem hallgat". így hamarosan eljutnak az egyéni tévedhetetlenség tudatáig. Ezt ugyan sohasem állítják kifejezetten, de mégis megnyilvánul egész magatartásukban. A „tévedhetetlen" ember számára természetesen felesleges a „másik" meghallgatása. — E magatartás azonban soha nem volt annyira időszerűtlen, mint ma, a dialógus, a szabad véleménnyilvánítás és a demokratizálódó tekintély világában. Felmérések eredményei világosan rámutatnak, hogy ez a mentalitás nemcsak világiak széles körére hat taszítóan és elriasztóan, de a papságon belüli feszültségeknek is egyik fő okozója. A korunkban felnövekedett fiatal papok számára érthetetlenül idegen, s alig elviselhető a közvetlen vagy magasabb egyházi elöljáróik részéről gyakran tapasztalt már-már diktátori magatartás. Olyan párbeszédre vágynak, amelyben az érveké, az igazságé a döntő szó, és nem a rangé vagy az életkoré. A hivatásukat fiatalon elhagyó papok számának növekedése ezért is kell, hogy lelkiismeretvizsgálatra indítson. 71—6588 Pécsi Szikra Nyomda — F. v.: Melles Rezső
