Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gondolatok a mise szentírási szakaszaihoz Húsvétvasárnaptól Áldozócsütörtökig
ték, hogy Krisztus össze akarja gyűjteni testvéreit, akik szétszóródtak a súlyos megpróbáltatásban. Meg kell látnunk, hogy Krisztus ezzel az üzenettel kezdi mennyei uralmát. Isten országát úgy alapozza meg, hogy keresi, ami elveszett. A hit és a szeretet szabad állásfoglalás; arra senkit nem lehet kényszeríteni. Vonzásra azonban szükség van. Az Egyház csak úgy teljesítheti missziós feladatát, ha ezt a testvéri üzenetet adja tovább. Nem szavakkal, hanem türelmes és nagylelkű szeretettel. Jelkép az is, hogy Galileát jelöli ki a találkozás helyéül. Ha teljes bizonyosságot akarnak, ne sajnálják a fáradtságot. A lét és az üdvösség nagy kérdései ma is megérik a fáradtságot. Hitbeli bizonyosságra csak az jut el, aki tanulmányozza az egyházi tanítást, és feleletet keres kételyeire. Húsvét 2. vasárnapja (1 Pét 3,9; Jn 20,19-31) AKIK NEM LÁTNAK, ÉS HISZNEK... Nem azok a boldogok, akik hisznek bizonyíték nélkül. Az ilyen magatartás nem illik értelmes emberhez. Krisztus maga bámulatos türelemmel bizonyította feltámadását, így vezette apostolait a hitre. Megmagyarázta a régi jövendöléseket, megmutatta magát emberi valóságban, feltárta szenvedésének értelmét. Az ősegyházban is csak olyan lehet apostol, aki személyes élmény alapján tanúskodhat Krisztus feltámadása mellett. Krisztus nem tesz összehasonlítást a szemtanúk és a későbbi hívők között. Nem állítja, hogy boldogabbak, akik nem látnak, és hisznek. Inkább azt akarja mondani, hogy azok is éppen olyan boldogok, mint a szemtanúk. Tamás esete mutatja, hogy a hit akkor sem volt könnyű. Hite csak annak volt, aki ki tudta mondani, hogy Isten működik a tapasztalható eseményekben. S hányán voltak, akik nem tudták, vagy nem akarták kimondani! Ezért — ahogy Péternek a mai leckében olvasott szavai mutatják — az apostolok nemcsak a történelmi bizonyítékot nyújtották az igehirdetésben, hanem kedvet is csináltak a hithez; „Jézus a halálból boldog reményre támadt fel”, s feltámadása által minket is új életre hívott meg. A kétkedő és pesszimista ember a feltámadás és örök élet gondolatát elintézi azzal, hogy túl szép, ezért nem is lehet igaz. De miért van több jogosultsága a lemondásnak, mint a reménynek? Miért megszégyenítőbb az örök életre hivatkozni, mint a semmire, a teljes céltalanságra? Főleg akkor, amikor Krisztus feltámadásánál történeti tanúkra hivatkozhatunk. A hit boldogító voltát mindenki átéli a lelkiismeret nyugalmában, a bűnbánat és kiengesztelődés lehetőségében, a nagylelkű megbocsátásban, az önfeláldozás magasztosságában és az örök jutalom reményében. Főleg pedig megélik azok, akik kiépítik maguk körül a bizalom és szeretet légkörét. A hithez ilyen eszközökkel kell kedvet csinálni, hogy azok is higgyenek, akik nem látnak természetfölötti jeleket. Húsvét 3. vasárnapja (1 Pét 1,17-21; Lk 24,13-35) ÚTBAN AZ ÖRÖK HAZA FELÉ A reményben csalódott két tanítvány és az ismeretlenül hozzájuk csatlakozó Megváltó kifejező képe a keresztény életnek. Az atyák idejétől kezdve sokan átelmélkedték részleteit. Most K. Rahner gondolataiból idézek (Schriften zur Theol. Vili, 169.): Ha valaki életünket egészen áttekintené, talán meglátná, hogy útban vagyunk az örök Emmausz felé. Sokszor beszélünk az Úrról, elmondjuk, mit várunk tőle, mit szerettünk volna kapni, hogyan szerettünk volna bizonyítékot szerezni mindenhatóságáról, de nem sikerült. Néha talán fellángol a szívünk, amikor egy-egy szava belénk világít, vagy kegyelme megérint, de egészen nem ismerjük fel terveit, nem emelkedünk fel gondolataihoz, nem ismerjük ki magunkat gondviselésének titokzatos útján. Szemünk még túl homályos ahhoz, hogy meglássuk arcát. így bár velünk van, mellettünk halad, lényegében mégis ismeretlen. Kérdéseinket is úgy tesz- szük fel neki, mint idegennek. Ha pedig egy ihletett órában megsejtjük közelségét, már el is tűnik, mielőtt igazában megszólíthattuk volna. Mégis, mennyi erő van ezekben az ihletett percekben! Elég arra, hogy fáradtan is felkeljünk, 51
