Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Kinyilatkoztatás a megismerés fejlődésében
természetes élőket átformáló lélek. Mindennek benső átéléséhez nekünk is szükséges a Szentlélek életközössége, aki az Egyházban ma is továbbfejleszti a kinyilatkoztatás valóságát. E fejlődésszemlélet nemcsak a biblikusok számára szükséges a feltárt kutatási anyag helyes megvilágítására, de nekünk, híveknek is így kell látnunk Egyházunk életét, amint koronként megújítja saját szervezetét. Sokan ugyan hajlamosak arra, hogy magától értetődően elfogadják a múlt történeti fejlődését, de attól a krízistől, amelyet maguknak is átkeli kínlódniok, már elvitatják a Szentlélek közreműködését. Pedig Isten, mint előrelátó pedagógus, végtelen finom taktikával simul hozzá a szabad emberi magatartáshoz, és megváltói tervéhez felhasználja az egészen földies törekvéseket, illúziókat is. (gy azután minden újrakezdésnél magasabb szintre emeli, és az időnkinti lemaradás után hirtelen fellendüléssel állítja helyre a fejlődés egészséges ritmusát. Természetesen csakis a hit szemével lehetünk arra képesek, hogy az egészen ellentmondó emberi oldalon élve is meglássuk Isten benső irányítását (1). A kinyilatkoztatás középpontja Krisztus „Isten Szaváénak kinyilatkoztatása kezdettől fogva megjelent az emberi közlésforma mindkét alakjában: az áthagyományozott élő szóban, és írott alakjában, a Szentírásban. Izrael volt az egyetlen szemita testvérei között - amint azt a mai feltárások tudományosan is igazolják — aki felfigyelt Istenére, önközlését a századok alakulásában és a próféták egyéni hangján továbbadta, és mindig tanúsította, hogy hű marad Istenéhez. Ahhoz, aki szövetséget kötött vele. Saját életén át egyre teljesebben megtapasztalja, hogy a közöttük élő Jáh- vé nemcsak a nép Pártfogója, hanem Ö a Teremtő, az Úr, az egész világ Istene. — így lesz egyre teljesebbé az Ószövetség istenképe, mely felől a kinyilatkoztatás tovább áramlik, hogy előkészítse az Újszövetség befogadását, a Krisztusban elérkező üdvösséget. Történeti síkon Krisztus a Szentírás középpontja. Ő a zárókő az Ószövetség szentélyének csúcsán, amint Zakariás próféta jövendöl róla: „Ö pedig előhozza a főkövet, és olyan ékessé teszi, mint az első volt" (4,7.). - De ugyanakkor alapkővé is válik, Benne a megtestesült Ige elkezdi földi életútját: „A kő, amit az építők megvetettek, szegletkővé lett, az Úr művelte ezt, csodálatos szemünk előtt, amit cselekedetett" (Mt 21,42). — Egyháza a sziklára épülő ház (Mt 7,25). — Ábrahámtól kezdve a Biblia egyetlen értelme, hogy előkészítse Krisztus megjelenését. A kinyilatkoztatás egyetemes története krisztocentrikus: Az Ószövetség még homályban és sejtetően beszél róla, az Újszövetségben Krisztus maga mondja: „Aki engem lát, látja az Atyát is" (Jn 14.9). (2). Krisztus a kinyilatkoztatás fejlődésében új korszak kezdete, amelyben az általa elvetett igazság csírái továbbfejlődnek, hogy az Egyház életének különböző korszakaiban új hajtásokat bontsanak. Krisztus a kinyilatkoztatás misztikus, természetfeletti középpontja. Benne Isten kezdettől fogva közölni akarta az önmagában öröktől fogva átélt Igazságot. De ezt csak úgy tehette számunkra hozzáférhetővé, ha önként kitárja magát, ha kimondja az örök Igét, nekünk ajándékozza benső Életigazságát. így lett „Isten Szava” a mi üdvösségünk. Belépett közénk, emberi testet öltött, felvette az „ember húsát”. Úgy vált számunkra hallhatóvá az Ige, hogy találkozhattunk a Megtestesülttel. Magára vette az élő testet, annak minden következményét, alárendelte magát az organikus fejlődés törvényének, hogy az emberiség történetével párhuzamosan és arányosan bontakozzék az örök Teljesség felé. Ezért kell tekintenünk a kereszténységet a krisztusi élet további kibontakozásának, hogy minden idő embere felismerhesse abban az Atyát. Az Egyháznak minden korban mintegy újból valósággá kell teljesítenie az Igét, tovább kell gondolnia, tovább kell adnia a jövőnek. 39
