Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Kinyilatkoztatás a megismerés fejlődésében
Széli Margit KINYILATKOZTATÁS A MEGISMERÉS FEJLŐDÉSÉBEN Sokan ma úgy látják, mintha a zsinat utáni korban a keresztény élet és hit válságba jutna. A fejlődés válságának is nevezhetjük ezt, amint az ember fokozatos növekedésében is találunk ellentmondásos, ugrásszerű, kritikus pontokat, amelyek megnyitják a fejlődés új szakaszát. E felismerés tudatosítása már meg is könnyíti a fejlődést. Ily megfontolás alapján kell, hogy felismerjük azt az egységes fejlődést is, amely végigkíséri az egész kinyilatkoztatást, és napjainkban a keresztény hittanítás megújítását kívánja. Első hallásra épp e megújulással kapcsolatban ellentmondónak tűnik az I. Vatikáni zsinatnak az a tanítása, hogy a katolikus hit tárgyát a leírt és a hagyományozott „Isten szava” alkotja, amelyet az általános és a rendes tanítóhivatal és az ünnepélyes zsinatok tanítanak (vő. Denzinger-Schönmetzer 3011). E tanítás pedig „isteni letétemény, Krisztus jegyesének az öröksége, hogy hűségesen őrizzék, és csalhatatlanul magyarázzák. Á szent dogmákat tehát abban az értelemben szükséges fenntartani, ahogyan azokat az Egyház kijelentette, és sohasem szabad elhagyni ezt az értelmet a mélyebb értés ürügyével (DS. 3020). — Ugyanakkor viszont halljuk a II. Vatikáni zsinat állandó sürgetését is: miután felismertük, hogy minden társadalom sajátos módon gondolkodik, továbbá nagyra értékeljük az egyes népek és egyes korok kulturális örökségét, el kell érnünk, hogy „Krisztus hite ne legyen idegen elem..., és a keresztény élet összeegyeztethető legyen minden civilizáció jellegével . .. Ezért szükséges, hogy minden szociális és kulturális területtel kapcsolatban meginduljon a teológiai kutatás, amelyben az általános Egyház hagyománya fényében újra átvizsgáljuk a tényeket és szavakat, amelyek a kinyilatkoztatás tárgyai (Ad Gentes 21.22.). Az ellentmondás feloldása a „hűséges megőrzés” helyes módjában keresendő. A kereszténységet, mint krisztusi életet nem lehet bezárni, befülleszteni. önkéntelenül a talentumokról szóló példabeszéd jut eszünkbe (Mt 25,14-30), amelyben a szolgára bízott kincs különféle őrzése különböző jutalomban részesült. Aki pusztán csak őrzött, és nem gyarapította a kincset, a „külső sötétségre” került, mert éppen az ura iránti bizalmatlanság és kishitűség okozta félelmét. Vajon a vajúdó megújulásban nem veszítik-e el egyesek bizalmukat, mintha nem védelmezné a Szentlélek az Egyházat ma is éppúgy, mint két évezreden át? A szervesen fejlődő kinyilatkoztatás A kinyilatkoztatás az Isten üdvözítő terve, amelyet fokozatosan valósít meg a történelemben. E kinyilatkoztatás, a szerves fejlődés törvénye szerint, nem egyenesvonalú. Központi igazsága körül találunk szorosan összefonódó ciklusokat, időköröket, amelyek tán egy spirálkúp alakjában szemléltethetők, a szerves egység és az eleven élet váltakozó sokféleségében. E kinyilatkoztatás sokféle formát öltött az idők folyamán, kezdve Abrahámtól, Mózes törvényeiben, a próféták ígéreteiben, mígnem teljessé lett Jézus Krisztusban. Majd tovább növekedik Egyházában az idők teljességéig. Ha ennek a spirálnak a felületét kiterítenénk horizontális panorámában, Isten örök megváltástervét egységes lényegében szemlélhetnénk; ha pedig tömör szintézist készítenénk az egészből, — amint az általában szokásos volt - elvonttá lenne, éppen az élet hiányoznék belőle. A kinyilatkoztatás igazságai a valóságban, konkrét egymásutániságban bontakoznak ki. A különböző megvalósulások szakaszaiban felismerjük az egymáshoz való hasonlóságukat, azt is látjuk, hogy az alapigazság lényegében mindig érintetlen maradt; továbbfejlődő és mégis állandó, mindig változó és mégis hű saját irányához. Fokról fokra emelkedik egy benső átlelkesítő és előre serkentő erő segítségével. Ez az ösztönző erő a Szentlélek, aki úgy mozgatja a természetfeletti síkján a kinyilatkoztatás kibontakozó életét, minta 38
