Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: "Ez az ember valóban az Isten Fia volt" (A történetíró, a katechéta és a teológus Márk)
Α 27α. V. a szemtanúk megdöbbenéséről és csodálkozásról tanúsít: „Mindnyájan nagyon elcsodálkoztak". A riport lényege tehát: Jézusban kinyilvánul az isteni hatalom, parancsolni tud a démonoknak. Majd gondolati zökkenővel folytatódik az elbeszélés: „új tanítás, mely. . . hatalommal rendelkezik” (27b). Miért mondja Márk, hogy új tanítás, amikor Jézus nem is tanított, hanem cselekedett? Az 1,21 az utóbbi félverssel arra látszik utalni, hogy összegzésről van szó. Jézusnak hatalma van a démonok felett (23—27a) — ez volt az eredeti hagyomány. A későbbi szerkesztői munka nyomán az 1,21—28 hangsúlya eltolódik a tanítás felé: Jézusnak tekintélye van az új tanításhoz. A csoda, vagyis az eredeti hagyomány az újraszerkesztett részben Jézus tanítói tekintélyét támasztja alá. De mi jellemzi Jézus tekintélyét? Az 1,22b szerint „nem úgy tanított, mint az írástudók”. Erre a tanítói tekintélyre 3,6 adja meg a választ: „a farizeusok .. . tanakodni kezdtek . . . hogyan okozhatnák vesztét". Márk már itt, a kezdet kezdetén érezteti, hogy Jézus tekintélye és keresztje egymáshoz tartozik. Tekintélye majd a kereszt alatt bontakozik ki a legteljesebben: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt” (15,39). A szenvedés jegyében számol be Márk arról a jelenetről is, amelyben Péter Messiásnak vallja meg Jézust (8,27—33). Péter ajkáról az Egyház krédója hangzik el. A Messiásnak a korai keresztény szóhasználatban szoros kapcsolata van a szenvedéssel: Krisztus meghalt a kereszten, és feltámadt. Péter vallomása nem hamis, és Jézus sem tagadja, hogy ő a Messiás, bár tanítványai lelkére köti: „ezt senkinek se mondják el róla”. Csak az hamis, ahogy Péter az igaz vallomást értelmezi. Mondhatnánk azt is, amit mond önmagában jó, csak exegézisével van baj. Péter a Messiás dicsőségét óhajtja, és ezt helyesen teszi. De mindezt a dicsőség feltétele, azaz a szenvedés nélkül akarja. És ebben téved Péter. A színeváltozás jelenetének (9,2—13) szintén hasonló szerkezete van. A hegyről lejövet Jézus meghagyja a három tanítványnak, hogy senkinek se szóljanak a látomásról (vö. 9,9). A hallgatás parancsa után az Emberfia szenvedésére terelődik a szó (vö. 9,12), akárcsak Péter vallomását követően. A dicsőség és szenvedés motívumának egybeszerkesztése feltehetően itt is Márk teológiai mondanivalóját képviseli. Péter vallomását és a színeváltozás jelenetét Márk már az Egyház hitének fényében értelmezi. A hívek közössége természetesen úgy tud Jézus szenvedéseinek megjövendöléseiről, mint amik már beteljesedtek. Miért adja mégis Márk ezeket a szavakat Jézus ajkára? A szokásos magyarázat szerint azért, mert Márk apologetiku- san bizonyítani akarja, hogy a szenvedés nem úgy tört Jézusra, mint egy katasztrófa, hanem maga választja sorsát, amely nem reménytelen emberi kudarcot, hanem beteljesedett küldetést fog jelenteni. Ez a magyarázat nem kielégítő. Márk ugyanis nem azt akarja kifejteni, hogy a feltámadás megszüntette a kereszt botrányát, mintha a feltámadás semmissé nyilvánítaná a szenvedést. Éppen ellenkezőleg, azt óhajtja bemutatni, hogy a szenvedés szükséges feltétele a dicsőségnek. Ebből a meggondolásból a szenvedéstörténet nélkülözhetetlen része az evangéliumnak, és a kereszt botránya megmarad továbbra is. Márk evangéliumában ez a gondolat egyben meghatározza Jézus követőinek egzisztenciáját. Amikor Jézus háromszor jövendöli meg szenvedését a jeruzsálemi események előtt, akkor Márk mind a három esetben összeköti Jézus szenvedését a tanítványok hivatásával a világban. Az első jövendölés után szó esik Jézus követésének a feltételeiről. A második után Márk beszámol a tanítványok versengéséről. Itt hangzik el: ,,Aki első akar lenni, az legyen a legutolsó, és mindenki szolgája” (9,35b). A harmadik jövendölés után olvassuk Zebedeus fiainak kérését. Jézus feleletében ismét előjönnek az előbbi motívumok változatai: kehely bői inni, megkeresztelkedni (10,38-40), szolgálat (10,43-45). Ezek szerint a tanítványoknak egymás keresztjét kell hordozniuk, sőt életüket is fel kell áldozniuk a Mesterért, vagy már húsvét utáni szóhasználatban beszélve, az evangéliumért. Márk evangéliumának 13. fejezete tartalmazza Jézus eszkatológikus beszédét. R. H. Light- foot szoros kapcsolatot mutat ki a 13. valamint a 14. és 15. fejezetek között. A rokonságot nemcsak a sorrendi közelségben látja, hanem a motívumokban és a szóhasználatban is. Sikeresen bizonyítja, hogy a 13, 9—13 a szenvedéstörténet 14,53-15,15 verseihez áll a legközelebb. Az átad ige a 13. fejezetnek ebben a rövid kis szakaszában háromszor fordul elő (9, 11, 12.), a 14. és 15. fejezetekben pedig tízszer. A 13,9—13 versek meghurcolt, ellenséges hatalmak kezébe átadott gyülekezete mögött ott áll a szenvedő Ür, akit gyűlöltek, bíróság elé állítottak, és megkínoztak. A szenvedések ellenére azonban kitartott, és üdvösséget 29
