Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - FIGYELŐ - Szennay András: A Nemhívők Társasága
zéssel hívta életre VI. Pál pápa 1965. április 9-én — a keresztények egységével és a nem keresztény vallásokkal foglalkozó titkárságok mellett — a NEMHIVÖK TITKÁRSÁGÁT. A pápa mindenek előtt azt tette a titkárság feladatává, hogy tanulmányozza a nemhivőkkel való kapcsolat elmélyítésének lehetőségét, szorgalmazza az elméleti és gyakorlati dialógus fellendítését. A Titkárság elnökévé Franz König bécsi bíborost, titkárává pedig Vincenzo Miano római szaléziánus professzort nevezte ki, kik máig is ellátják tisztségükkel járó feladatukat. A Titkárság tagjai között 28 főpapot és 59 konzultort tart számon, az utóbbiak számát — mint hírlik — a pápa a kúria reformja során 40-re kívánja csökkenteni. A római központ munkájához jelenleg 18 Nemzeti Titkárság kapcsolódik, ezek között a szocialista országokat Lengyelország és Magyarország képviseli. A Titkárság életreszólítása óta ugyan több, mint hét év telt el, mégis, azt kell megállapítanunk, hogy a kitűzött céllal kapcsolatos munka még alig jutott túl a kísérleti fázison, az útkeresés szakaszán. Ez természetesen érthető is, hiszen egyrészt teljességgel újszerű az a feladat, melynek a Titkárság meg akar felelni, másrészt — s ez összefügg az előbb említett nehézséggel — a Titkárság nem tudott oly „mintát”, analóg szervezetet maga elé állítani, melynek jól kipróbált szervezeti felépítését és munkamódszerét egyszerűen lemásolhatta, esetleg kisebb módosításokkal alkalmazhatta volna. Érdekes s egyben tanulságos is, ha visszatekintünk az első évek kezdő lépéseire. A római „törzs”, V. Miano és közvetlen munkatársai azzal kezdték munkájukat, hogy óriási energiát latbavetve bejárták szinte az egész világot, előadásokat tartottak, kongresszusokon, értekezleteken vettek részt mind az öt földrészen (ezt a munkát ma is kitartóan végzik); kezdetben szerény, ma már igen tekintélyes közleményeket adnak ki (Ateismo e Dialogo. — Bolletino del segretariato per i non credenti); írásban és személyesen konzultálnak számos egyetemmel, professzorral és tudományos intézettel, keresve-kutatva korunk ateizmus-típusainak gyökereit. Munkájuk az évek során „kijózanítóan” megdöbbentő képet tárt fel: meg kellett állapítaniuk, hogy alig akadt szakember vagy intézmény, mely komolyan foglalkozott volna napjaink ateizmusával, az ateizmus megnyilvánulási formáival. Hamarosan az is kiderült, milyen szegény az ateizmusról felvázolt bölcseleti-teológiai kép mindaddig, míg figyelembe nem veszik, kellőképp nem vizsgálják a szociológiai, pszichológiai, stb. tényezőket is. A tapasztalatok számbavétele után a római vezetőség értekezletek, kerekasztal- beszélgetések, nemzetközi szimpozionok szervezéséhez látott hozzá, melyek eredményeit most kezdik összegezni és közzétenni. Tervbevették azt is, hogy a részleteredményeket, a szakemberek és egyes országok tapasztalatait széleskörű szimpozionon fogják megvitatni, értékelni. A felmérő munka során világossá vált, hogy az ateizmus komplex jelenségének szociálpszichológiai, kulturális, történeti összetevőit nem könnyű feltárni. A megtartott konferenciák érdekes tanulságaként lehet elkönyvelni, hogy pl. a szociológusoknak egymás közötti véleménykülönbségei alig voltak kisebbek, mint a teológusok és szociolóousok közti nézeteltérések. Felmerült a kérdés: hoqyan lehet a „nemhivőkkel" komolyan foglalkozni, miként lehet azokat osztályozni mindaddig, amíg a „nemhit”, az ateizmus fogalmát nem tudják egyértelműen és kielégítően tisztázni? Definíciókban természetesen nem volt hiány, itt csak V. Miano meghatározására utalunk, mely szerint „a nemhivők mindazok, akik nem hisznek a transzcendens Istenben, ezért minden vallást elidegenítőnek vaqy legalább is jelentéktelennek tartanak, következésképp elutasítják vagy nem méltányolják azt”. Az ilyen s hasonló meghatározás, bár hasznos lehet, de korántsem ment a problémáktól. Igényli ugyanis az Isten- és hitfogalom alapvető tisztázását, továbbá annak részletes feltárását, hogy miképp realizálódnak ezek az alapfogalmak a konkrét vallásokban a történelem folyamán, az adott társadalmi környezetben, esetleg a dogmatikus megfogalmazásokban. Ilyen elvi problémák vetették fel annak szükségességét is, hogy felülvizsgálják a Titkárság elnevezést. Az 1970. őszén megtartott római konzultori értekezleten — melyen magam is részt vehettem — nagyszámú felszólaló kívánta, hogy új nevet kapjon a Titkárság. A túlontúl neqatív elnevezés — mely nem ment bizonyos sértő mellékíztől sem, hiszen a „nemhivők" önmagukat semmiképp sem nevezik így — nem fémjelzi kellőképpen azt a pozitív feladatot, azt a nyitottságot, melynek érdekében a Titkárság létrejött. A 27 felszólaló ilyen és ehhez hasonló javaslatot terjesztett elő, mint pl. Titkárság a szekularizált világgal .... a humanistákkal .... a világgal folytatandó dialógus végzésére. Az 1?71-es püspöki szintű értekezlet mégis a régi elnevezés fenntartása mellett döntött, azzal az indoklással, hogy az új javaslatok nem jobbak a meglévőnél. Ugyanakkor azonban a Nemzeti Titkárságok számára lehetővé tette, hogy hazai vonatkozásban megfelelőbb nevet használjanak. Az egyes országokban működő Nemzeti Titkárságok még ma sem mutatnak fel több eredményt a „helyi tájékozódásnál”, bizonyos „felméréseknél ', amint erre a közelmúltban az NSZK nemzeti titkára, Herbert Vorgrimler professzor is rámutatott. König bíboros ezzel 254
