Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - FIGYELŐ - Szennay András: A Nemhívők Társasága
kapcsolatosan egy vatikáni rádiónyilatkozatban kijelentette, hogy a római központ információs és koordinációs feladatokat lát el s abban látja legfőbb feladatát, hogy a püspökök által elindított jó kezdeményezések kivitelezésénél segítséget nyújtson. A Nemzeti Titkárságok kezdeti munkájának gördülé- kenysége vagy nehézségei — mondotta König — mindenek előtt a helyi püspöki konferenciák beállítottságának függvénye. Ha a regionális püspöki konferenciák nem támogatják kellőképpen a zsinati szellemben útjára indult Titkárság munkáját, akkor a Nemzeti Titkárságok sem tudnak eredményes munkát végezni. Komoly feladatokat, egyszersmind azonban nehézségeket is jelent a Titkárság számára, hogy megfelelő kapcsolatokat teremtsen az ateisták különféle csoportjaival s gyümölcsöző elméleti-gyakorlati párbeszédet folytasson a különféle típusú ateizmusok képviselőivel. Az 1968. október 1-én közzétett munkaprogramban a dialógus három vonatkozásban és szinten szerepel: 1. egyes csoportok és személyek közti találkozás, eszmecsere, 2. elméleti, illetőleg világnézeti dialógus és 3. gyakorlati együttműködés. König bíboros ez utóbbit így határozta meg: „mindenütt, ahol közös feladatokat kell végeznünk a békéért, az igazságos társadalmi rend és az emberhez méltó világ kialakításáért, szükség van a gyakorlati dialógusra" („Neue Stadt”, 1971. május). Mindehhez hozzá kell még fűznünk: a dialógus mindhárom formájának célja a kölcsönös előítéletek leépítése, az igazság minél átfogóbb közös megközelítése és a közös cselekvés szorgalmazása. A Titkárság munkáiának gördülékenységét az a természetes jelenség is akadályozza, hogy az ateizmus elméleti és gyakorlati formái — amint ezt a Gaudium et spes Is hangoztatja — rendkívül szerteágazóak. Objektív nehézséget jelent annak számbavétele is, hogy nem könnyű bármilyen „szervezett ateista csoport” felé fordulni, mivel a nemhit — miként a hit is — személyes döntésen alapszik. Voltak és lesznek elkötelezett, de egyszersmind közömbös („hitetlen”) egyháziak csakúgy, mint „hivő”, elkötelezett ateisták. Megnehezíti a párbeszéd felvételét az is, hogy a szervezett csoportok — Keleten és Nyugaton egyaránt — több-kevesebb kapcsolatban állnak valamiféle közéleti, társadalmi egyesüléssel, politikai párttal. A Nemhivők Titkársága viszont — amint ezt König bíboros ismételten hangoztatta — nem „politizálni” kíván, hanem nyitott párbeszédre vállalkozik minden hasonlóképp nyitott emberrel. Érdekes megemlíteni, hogy mind a mai napig egyetlen szervezett ateista csoport — ha tagjaiban kész is volt a kapcsolat felvételére —- sem kívánt semmiféle „hivatalos” párbeszédet folytatni a római Titkársággal. Az egyetlen kivétel a Nemzetközi Humanista Unió (International Humanist and Ethical Union), mely kezdet óta ápolta a kapcsolatot a Titkársággal. A Titkárság eddigi munkáját figyelve — a reális nehézségek ellenére — bizonyos pozitív eredmények is elkönyvelhetők. Legjelentősebbnek talán azt a klímajavulást tarthatjuk, mely mindkét oldalról tapasztalható. Ez részben abban áll, hogy a hívők tömegeinél sikerül lassan annak a gyanakvásnak szellemét kiküszöbölni, mellyel hosszú időn át az ateisták felé fordultak, másrészt pedig, hogy ugyanezt a szellemet az ateisták között is fel lehet lassan számolni. Ma már alig akad józan ateista, aki úgy vélekednék, hogy a Titkárságot Róma a nemhivők „ellen” szólította életre. Világszerte számos ateistában sikerült lassan kialakítani a véleményt, hogy a kereszténység és a hívők nem ember- és haladásellenes erők, vagy ha mégis, akkor nem hivő és keresztény voltuk miatt váltak azokká. Komoly eredményként könyvelhető el, hogy mindkét oldalról egyre inkább kezdik felismerni a követelményt: a humán, az emberiséget érintő nagy feladatok egymáshoz vezetnek hívőt és nemhivőt. Az egymás ellen folytatott terméketlen harc helyett a közös feladatokért vállalt összefogás, az integráció szelleme kezdi lassan áthatni hívőket és nem- hivőket egyaránt. Érdekes még megemlítenünk, hogy — a tapasztalat tanúsága szerint — az elméleti párbeszéd, bármennyire is szolgáltatott bizonyos szellemi „élvezetet” a szakemberek számára, hatósugarában csak csekély eredménynyel dicsekedhet. A filozófusok, teológusok, szociológusok, stb. elméleti fejtegetései, vitái alig-alig jutottak tovább az előadótermek falainál, a szakfolyóiratok hasábjainál. Természetesen e jelenségnek mélyebb okát is lehetne keresni, s a vélemények itt megoszlanak. Egyesek szerint pl. a szakemberek már csak ismételni tudnak, elérkeztek tehát az elméleti dialógus határához. Mások szerint mind a hívők, mind a nemhivők elvi álláspontja túl merev, „dogmatikus", már pedig „tételek” soha nem kerülhetnek termékeny dialógus kapcsolatba egymással. Bármilyen magyarázatot keressünk azonban, mindegyik mögött ott áll a kimondott vagy ki nem mondott kérdés, ha ezen a területen az elméleti párbeszédben nincs is komoly előbbrehala- dás, miért ne lehetne a másik két vonatkozásban — t. i. a személyes találkozások, beszélgetések és a praktikus dialógus szintjén? Lehet-e kétsége hívőknek és nemhivők- n~k, — bárhol is éljenek a világon — hogy közösen kell küzdeniük az éhség, a háború, az elnyomottak kizsákmányolása, konfliktus- helyzetek feloldása érdekében? Ahhoz aligha 255
