Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - FIGYELŐ - Cselényi István Gábor: A dialógus mint "fordítás"
mány szembeállítása, egymás alá és fölé rendelése. Egyik is, másik is a teljes igazságot fejezi ki — a maga nyelvén. Hogy mennyire nehéz a fordítás két gondolatrendszer között, arra, sajnos, kitűnő példa a két egyház szétválása és sokévszázados bizalmatlansága egymás iránt. Csak napjaink ökumenikus légköre érlelte meg a gondolatot, hogy a két hagyomány között lehetséges és nem is nehéz a fordítás, hiszen ugyanazt a hitet őrzik. A nyugati egyházból kiváló egyházak és teológiáik újabb gondolatokat sugallnak. Mutatják, hogy egy-két axióma megváltoztatásával (sola fides, sola Scriptura) menynyire más megfogalmazás születik. A protestáns teológiák egyúttal már jelzik a skolasztikus gondolkodás bizonyos egyoldalúságát és előre vetítik a görög gyökerű teológia válságát. Mi volt az a belső ellentmondás, amelyet főleg a nyugati kereszténység skolasztikus ága (tomizmus) hordozott? — Az, hogy egyik oldalról — a kinyilatkoztatás alapján — a dolgok teremtett, lehatárolt voltát állította, másik oldalról mégis öröknek és változtat- hatatlannak látta lényegüket. Ebben kötődött az antik, parmenidészi elvhez, hogy lét és megismerhetőség egy (6). Ez a kötődés érteti meg, miért vált sokak számára az arisztotelészi-tomista iskola a teológiává. Aki ezt az irányzatot ismeri meg, úgy érzi, hogy az ebben a körben kivívott meghatározás az egyedül lehetséges definíció, a dogma. Pedig nyilvánvaló, hogy ez a megfogalmazás is csak a valóságnak egyik szempontjából, meghatározott korban és módszerrel adott leírása! A protestantizmussal csak elkezdődött az a folyamat, amely tovább éleződött a legújabb korban. Egyre nyilvánvalóbbá vált, katolikus gondolkodók előtt is, hogy a hellén fogalmi rendszerű teológia nem az egyedül lehetséges hitmegfogalmazás. Kiegészítésre, áthangolásra, sőt fordításra szorul. Az újraforditás követelménye A kérdés az, miben álljon ez a fogalmi átültetés? — Mint minden fordítás, ez is kétirányú. Egyrészt a nemhivő modern gondolkodásnak azokat az elemeit kell átsajáti- tanunk nyelvünkbe, amelyek — megfelelő kritikával — elfogadhatók. Ez a munka lényegében már folyik is — még ha nem is gondolunk rá. Ugyanilyen rangú feladat lehet azonban az is — egy kicsit a kívülállók helyett is —, hogy kihántsuk a hagyományos hitmegfogalmazásból s a maiakból is, azokat az időtálló humán értékeket, amelyek kamatoztathatók a nem-keresztény gondolkodás számára is. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy ami régi, az már nem értékes. Mindkét irányú fordítás csak hosszas munka — „nyelvtanulás" — eredménye lehet. Ami a fordítás első irányát, a tulajdonképpeni „nyelvújítást" illeti, a legfőbb nehézség abban áll, hogy nemigen találunk egységes nyelvet, amelyet felhasználhatnánk. Korunk széles szellemi láthatárán sokféle szín kavarog. Melyik égtáj dialektusa, milyen „nyelvtanok" és milyen „szótárak" után nyúljunk? — Az a leghelyesebb talán, ha — hitünk katolicitásának megfelelően — mindegyik leié nyitva állunk, s egységes nyelvet próbálunk kialakítani: a modern ember nyelvét. Minden egyoldalúság, sarkítás ugyanolyan egyensúlyvesztéshez vezetne, mint amelyet imént bíráltunk. Arra kell még ügyelnünk, hogy a „dehellenizálás” (Ent- hellenisierung) nem jelenthet merő tagadást, hanem csakis szerves növekedést hozhat! Nem lehet itt feladatunk egyébként minden lehetőség végigvitele, s nyilvánvaló, hogy magát a fordítást sem tudjuk néhány sorban elvégezni. Ezért csak néhány, már kész kísérletre és néhány, még nyitva állá kérdésre vetünk fényt. A perszonalista nyelvezet Korunk gondolkodásának egyik lényeges eleme a személyiség-központúság. Az egzisztencializmus érdeme ez. Ez az irányzat teljes fordulatot hozott az úgynevezett esszencialista rendszerekkel szemben. Érthető tehát, hogy a „fordítást” kereső teológiákra nagy hatással volt. Mi volt az egzisztencializmus nagy újítása? — Elvetette az elvont létfogalmat (ens, esse), mely az ember- (és az Isten-) fogalmat eléggé eltárgyiasította. A konkrét, adott létre (Dasein), az ember személyes valóságára irányította a figyelmet. A hagyományos módszerek — s így főleg a neoskolasztika — számára első pillanatban megragadhatatlan volt az egzisztencializmus szókincse (létbedobottság, elidegenedés, önmagáért-létezés, felelősség, stb.). Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy kis átrendezéssel, mint perszonalizmus, mint személyiség-központú filozófia, nagyonis alkalmas keresztény tartalmak hordozására. Mounier vagy Marcel rendszerében az egzisztencializmus nem egyszerűen „keresztvizet" kapott, hanem kereszténnyé lett, a hit hordozójává vált. Az ötvenes és hatvanas évek nagy teológiai fellendülésében is jelentős szerepe volt a perszonalizmusnak. Olyan nevek fémjelzik e hatás erejét, mint Karl Rahner, E. Schillebeeckx. Az egzisztencializmussal való kapcsolatfölvétel már dialógus, még ki nem mondot250
